#27- MÁSODIK rész: Elsősorban költőként aposztrofálom magam

SIMON MÁRTON Interjú – 2. rész-2023 december 28-tól hallható

[Yanagisawa]

Amit te most képviselsz a verseiddel, tehát ezzel az irányvonallal, ezzel a stílussal, hát ezzel egy egyediséget képviselsz, és hogy egy kicsit érzed-e azt, hogy ezzel úgymond akkor te egy ilyen kis burokban vagy, ezzel te magányos vagy, ezzel te egy ilyen különbséget képviselsz, és hogy emiatt talán, ugye másokkal szemben te egy más helyzetben vagy. Tehát, hogy egy ilyen jellegű megkülönböztetettség érzésed van-e?

[Simon Márton]

Persze, hát költőként egy kicsit igen, de hát ez meg aztán tényleg vonatkozik a többi költőre is. Tehát igaziból szerintem ez a, tehát aki egyáltalán foglalkozik kultúrával, míg irodalommal, velük kapcsolatban általában azt szoktam érezni, hogy jó vagyok. Van egy csomó ember, aki abszolút nem foglalkozik se kultúrával, se irodalommal, se semmivel, de jó fejek, és nyitottak, és nem tudom, és ezekkel általában szerintem jóba szoktam lenni, és azért teljesen jó.

Hát nyilván van egy rétege az emberiségnek, akik abszolút teljesen egyrészt nem foglalkoznak a kultúrával, nem is szeretik. Nyilván én abból a szempontból azért szerencsés vagyok, hogy ők az egyetlenek, vagy ez a réteg az egyetlen, mivel nem nagyon. Azok, hogy szót tudok érteni, hogyha olyan helyzetbe kerülök, mert az apám ugye lelkész volt, és arra lettem ránevelve, hogy mindenkivel szót kell érteni, és abszolút tudok, tehát hogyha szükség van, akkor bárkivel tudok kommunikálni, hogyha úgy van, vagy legalábbis ezzel, ebből az illúzióban ingatom magamat, de nyilván én abban a közegben érzem magam komfortosan, ahol nem tudom, én egy ilyen kultúrafókuszú ember vagyok, nem tudom, meg általában nem tudom, fontos számomra a tolerancia, meg a nyugalom, meg a kedvesség. Szóval vannak számomra ilyen alapvető, ezek így összekapcsolódnak egyébként a kultúrával is.

Ebben ilyen helyzetekben otthonosan érzem magam, egyébként lehet, hogy tényleg egy ilyen kisebbségi pozíció a világ egészében.

[Yanagisawa]

És akkor most rátérnék erre az előző kérdése, hogy ugye a félelmeid, hogy vannak-e esetleg, amitől, hát nem is azt mondom, hogy rettegsz, hanem hogy amit el egy kicsit tartasz, vagy hogy jaj, mondjuk a jövőre nézve például, vagy akár most a jelenben is, hogy hú, ez jó lenne, ha nem lenne, vagy van-e ilyen? És akkor utána én rögtön rákérdezek konkrétan, hogy mire gondolok, hogyha most nem tudtam volna eléggé ezt utalni rám.

[Simon Márton]

Ez erő. Ez nagyon. Hát nézd, hogy mondjam, szerintem a magánytermészetű félelmeim, azok magánytermészetűek és nagyon átlagosak valószínűleg.

Nem tudom, általánosságban számomra a legnyomasztóbb, most ugye a világhelyzetének, a politikai részén túl nyilván a klímakrízis, és akkor mi lesz velünk? Hát ezt szerintem engem ez nyomaszt a legjobban.

[Yanagisawa]

A pályafutásodnak kapcsolatban, és ami ugye konkrétan az írást érinti, ezzel kapcsolatban van-e esetleg félelme?

[Simon Márton]

Te mire gondolsz? Mondd el, mondd el, hogy mire gondolsz.

[Yanagisawa]

Én most mire gondolok, hadd mondjam már ki ugye, akkor végül is. Igen, tehát én ugye a mesterséges intelligenciára gondolnék, mert hogy ugye itt most ez egy sztár téma a világon, de hogy arra kell szerintem gondolni, hogy legalábbis illetve én arra gondolnék, hogy ez egy nyelvi alapú generatív rendszer. Tehát magyarán mondva ide nem kell tudni festeni, nem kell tudni zenét szerezni, nem kell tudni semmit, hanem a nyelv kompetencia az, ami nagyon fontos, tehát magyarán, hogy mit, hogyan fogalmazunk meg, hogyan adjuk át azt a promptot, azt a parancsot a mesterséges intelligenciának, és akkor az ugye megcsinálja úgy, ahogy mi szeretnénk, és hát azt lehet finomítani, stb.

Arra szeretnék itt kilyukadni igazából, hogy hát nagyon sokan félnek attól, hogy jaj majd elveszik a munkájukat, de hát pont az, hogy most jelen korunkban pontosan a költők, az írók, a műfordítók, tehát akik a nyelvvel foglalkoznak, és úgymond a nyelvnek a nagymesterei, nekik ez egy nagy lehetőség is, meg, és akkor itt jön be az, hogy vajon félelem is-e, hogy mint ahogy már most is ugye meg lehet kérni a mesterséges intelligenciát, hogy x szavakból, vagy egy témáról írjon egy szöveget, vagy írjon egy verset, mit tudom én simon mártonos stílusban, és akkor ő ír egyet.

[Simon Márton]

De nem tud, tehát igen, figyelj, maradva a konkrét részénél, hogy kezdve a végéről, mi egy csomót játszottunk ezzel, meg csináltunk ilyen vicceket, hogy mondtuk a ChatGPT-nek, hogy akkor most írjon ilyen verset, meg olyan verset meg Ady Endrét meg Simon Mártont, meg mindenféle, figyelj, abszolút teljes, teljes homály, tehát sehova nincsen.

[Yanagisawa]

Hát most nincs, na jó, de hát ez gyors, és a másik meg hát a fizetős rendszerek azért sokkal többet tudnak.

[Simon Márton]

Én ezt értem, nézd.

[Yanagisawa]

Megjelenhet, most tényleg nem azt mondom, hogy holnap, de hogy idővel, amit most ugye te megírsz szöveged, bármiről, tehát nem csak a versek, hanem bármilyen publikáció. Hogy tud a költő, az író, az irodalmár, hogy tud megmaradni annak, ami ő akar maradni, de ne folyjon bele például a mesterséges intelligencia?

[Simon Márton]

Hát nézd, szóval van ezzel kapcsolatban a magán véleményem, meg van amit ezzel kapcsolatban olvasni szoktam. Amit olvasni szoktam, az az, hogy a legvalószínűbb forgatókönyvek sokan azt tartják, minek utána ugye a telefonok megjelenése sem tüntette el a élőbeszéd kommunikációt, és az e-book sem tette tönkre a nyomtatott könyvpiacot, hogy ez egy külön piac, vagy egyrészt egy külön piac áll, akkor a mesterséges intelligencia által generált tartalmak, és akár kulturális tartalmak, akár más jellegű tartalmak piaca, és emiatt nem az, hogy nem szorítja ki az írókat, hanem egy ilyen új jelenségként jelenik, meg aztán kész, nyilván ezt még kiszoríthatja, de most ez mindegy.

Másrészt viszont, ami szintén ugye hozzátartozik, hogy ilyen, mint a szemüveg, ami az életet segít, hogy láss, ugyanez lesz a mesterséges intelligencia, egy csomó olyan segítő funkcióban fog az életet kiegészítéseként működni. Ezeket elég jól valószínűleg tartom, főleg azért, mert monetizálhatóak is, alapvetően ez a tapasztalatom, hogy az szokott működni az interneten, meg pláne a digitális kultúrában, amit monetizálható. Egyrészt az én magám véleményem egy kicsit az, hogy ezek nem mesterséges intelligenciák, hanem tanuló algoritmusok és az a borzasztó nagy különbség, hogy amíg én nem nyomom meg azt a gombot, hogy generálj egy verset, és nem adok hozzá promptokat, hogy milyen verseket kellene generálni, addig ez a gép, program, felület, teljesen mindegy oldal, applikáció, ez nem fog verset generálni.

Tehát, hogy az lesz, hogy ha valaki egyszer megjelentett egy verseskötet, tehát a ChatGPT versenyt, nem tudom, akkor persze egy érdekes jogi kérdés, hogy szerzőként kell a mesterséges intelligenciát megjelölni, de valójában a ChatGPT mint egy ilyen eszköz lesz csak jelen az írás folyamatában, mert hogy a tényleges szerzői szándék, az intenció, hogy legyen egy szöveg, amit mi szövegnek hívunk, versnek hívunk, prózának hívunk, bárminek hívunk, ez valójában egy embertől származik. Tehát az ember nélkül ez még mindig nincsen, mert hogy a ChatGPT magától nem fog verset írni. Na, és ez a gondom ezzel, hogy engem egy valódi mesterséges intelligencia, egy, akivel, aki nem tudom, úgy intelligencia, mint te vagy én, és lehet vele beszélgetni, nagyon izgalmasnak tartanám, hogy milyen fajta verset kezded írni, hogyha elkezd verset írni, vagy mit gondol az irodalomról.

Szerintem egyébként valószínűleg számunkra teljes zagyvaság lenne, amit gondol, de most ez teljesen minden. De ez, hogy egy tanulóalgoritmus... Szerintem a képgeneráló a DALI meg a ChatGPT, ezt azt fogják csinálni, hogy a közösségi médiát el fogja árasztani, mint az óceán propaganda.

Nem, tök komolyan, pillanatnyilag én azt gondolom, hogy van egy ilyen viszonylag hatékony, eléggé kiterjedt, és nem tudom, van benne kereskedelmi propaganda, meg politikai propaganda, meg nem tudom, ezt irányítottan történik, tehát ezt régen reklámnak hívták, ma már nem így hívják. Ezt szerintem, hogy a ChatGPT meg a DALI ezt a százszoros négyzetére fogja emelni, vagy századik gyökére, vagy századik hatványára.

[Yanagisawa]

Igen, értem, értem, amit mondasz, csak akkor úgy kérdezem például, hogy te gondoltál-e már arra, hogy a ChatGPT, a mesterséges intelligenciát használd arra, hogy a verseidből egy képet készíts, vagy a verseidet megzenésítsd? És ezt most azért kérdezem így, mert hogy amit az előbb is mondtam, hogy ez egy olyan eszköz az ember kezében, aki nem tud festeni képet, tehát az egy Chattel nem tud bánni, aki nem tud zenét szerezni, de nyelvileg, tehát meg tudja úgy fogalmazni, van egy olyan nyelvi kompetenciája, hogy annyira finomítani tudja azokat a bizonyos parancsokat, hogy abból a mesterséges intelligencia egy olyat tud alkotni, amire ő esetleg gondol. Most itt a legújabb híreknél is, Szauder Dávid az, ő egy magyar, aki például itt most már a mesterséges intelligencia használatát annyira magas szinten tudja művelni, hogy ő például most már ugye a Washington Post-nak a címlapját, tehát az ő képe DCT, tehát annyira profi, hogy már ez nem csak játék szintjén megy, és hogyan tudja ezt megcsinálni?

Úgy, hogy ő neki most már egy saját nyelvi bázisa van, és akkor a mesterséges intelligencia csak abból válogat, ugye az ő ízlésének megfelelő anyagból, tartalomból válogat, és ugye ő ezt finomítja. Tehát én csak azért hoztam be ezt, mert hogy ez már annyira finomított, ugye megírsz egy verset például, és pontosan a te kompetenciáddal, a nyelvi készségeddel adsz olyan utasításokat a mesterséges intelligenciának, hogy abból mondjuk az irodalomi zenésestre akár ehhez a vershez illő zenét komponált. Oda lehet tenni, hogy ez a mesterséges intelligencia, de hogy ezt más nem fogja tudni megtenni, mert neked van az a nyelvi kompetenciát, hogy ezt megcsináld.

Ezt tudod használni, és ezáltal te a saját, hogy is mondjam, költői identitásodat emelni tudod.

[Simon Márton]

Hát egyrészt igen, másrészt ezt egy ilyen egyszerű projektként el tudnám képzelni, csak nem látom okát annak, hogy miért kéne ehhez végleg ragaszkodnom. Ragaszkodás csak, mint lehetőség. Ja, remélem, mint lehetőség.

Azt érzem, hogy nem tudom belátni pontosan azokat a perspektívákat, amiket ez majd, vagy távlatokat, amiket ez majd kinyit, azt hiszem. Viszont amit mondasz, az teljesen igazad van. Én ezzel azt tudom mondani, hogy egyszer-egyszer, de lehet, hogy érdemes lenne ezt kipróbálni, még vicces lenne, de tehát, hogy vannak nekem képzőművész barátaim, meg zenész barátaim, és akkor inkább dolgozom velük.

Egy játék volt a gondolattal? Nem, de teljesen igazad van, csak tudod, az van, hogy... Hát az kicsit olyan lesz, vagy elképzelhetőnek tartom, hogy olyan lesz, mint a bakelit kultúra.

Ha megjelent a CD, akkor mindenki kidobta a bakeliteket, mert milyen baromi jó, hogy milyen tiszta a CD hangja. Húsz évvel később mindenki elkezdte gyűjteni a kidobott bakelitet, mert milyen baromi jó, hogy végre nem ez a tiszta, ilyen mesterséges, ilyen nylon hang. Tehát szerintem az emberi mi volthoz hozzá tartozik ez a fajta koszosság, meg esetlegesség, és azért ez az uncannivali, amit nem tudom magyarul, hogy szoktak mondani, szerintem ez lehet, hogy nem esküdnék meg rá, hogy a szellemi termékek esetében is működik, de hogy mi az úgy, tehát amikor egy robot túlságosan emberszerű lesz, akkor egy pontig barátságosnak tűnik, aztán egy ponton túl elkezd idegesítő lenni, meg taszító, meg ellenségesnek érzékeltet. Tehát ugye ez a fontos, hogy annak érzékeltet, ez nem egy tudatos döntéskérdés, hanem egy ilyen nagyon belső zsigeri dolog, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy létezik az uncannivali a szellemi termékek esetében is.

És hogyha valaki lát egy verset, amire azt mondja, hogy jó, de jó, hát ez milyen szép ez a vers, és azt mondtam rája, hogy ezt valójában egy ilyen, nem tudom, egy ilyen szöveggeneráló program írta, akkor nem azt fogja érezni, hogy jó, milyen izgalmas, hogy itt tartanak már a szöveggeneráló programok, hanem azt fogja érezni, hogy átverték. Az a fajta hitelesség, ez nyilván mondjuk az én verseim szempontjából eleve egyfajtában van egy ilyen játék a hitelességgel, olyan, mint hogyha nagyon én mondanám, és szeretnek rá is játszani, nyilván van ennek alapja is, meg nincs is, tehát nem akarok egy alanyi költő lenni azért, de hogy az a fajta hitelesség, hogy az az ember, vagy az a valaki, aki ezt a szöveget eléd tette, tudja, hogy miről beszél, és van egyfajta közösségetek ebben, tehát hogyha azt mondom, hogy éhes vagyok, akkor olvasod a tejet a szövegemben, hogy éhes vagyok, akkor tudhatod, hogy ugyanarra az érzésre gondolunk. És hogy én ezt éreztem már valaha, hogyha nem is kimondottan abban a szövegben, vagy a szövegkészítések pillanatában, hogyan reagálsz arra, hogyha egy mesterséges intelligencia szövegében olvasod azt, hogy éles vagyok.

Mert hogy oké, ott van, ez mondatként helytálló, ez nyelvi struktúraként lehet, hogy fasza, bocsánat, hogy káromkodom, lehet, hogy nyelvi struktúraként működik, viszont a gond az, hogy semmi, tehát effektíve semmi nincsen mögött, tehát nem az, hogy itt van valami, ami nem tudja, hogy milyen élesnek lenni, hanem hogy nincsen mögötte még az sem, akinek a lehetősége meglenne tudni, mit jelenti élesnek lenni. Ezért mondtam ezt, hogy szerintem nagyon fontos különbség, hogy van-e egy mesterséges intelligencia, vagy hogy vannak szöveggyártó algoritmusok.

És innentől kezdve nem vagyok benne biztos, hogy ez hosszú távon olyan iszonyúan érdekes lesz. Én ezt gondolnám, hogy be fog állni egy adott szeleteként, tényleg, én ezt nem tudom, hol olvastam őszintén, hogy be fog állni egy pontig, hogy tényleg lesz egy szelete a médiatermelésnek, ami felteszem egyébként inkább a kommersz médiatermelés lesz, tényleg lesznek zenék, tök jó. Hát ugye pont Japánban ott van a Hatsune Miku.

Hatsune Miku az abszolút a jövőből jött, de hát ugye hozzá tartozik, hogy azért a Hatsune Miku-t az egészében mindent, minden részletet emberek csinálják. És az milyen vicces, amikor ki kell állni, ugye kiteszik a színpadra a hologramot koncertezni, és körbe állják az élő zenészek, és azt a zenét, amit egyébként szerintem, hogy az élő zenészek gyártanak hozzá, azt így, és ugyanis úgy szerintem korábban még csak nem is hanggeneráló programok, hanem voltak fix énekesnők, akik adták a hangokat a Hatsune Mikuhoz. Tehát az van, hogy ez valószínűleg be fog épülni, része lesz az emberi kultúrának, de az lesz, hogy az emberi kultúra része lesz a mesterséges intelligenciával gyártott van, ami én így látom, és ezért nem is félek tőle, és nem fordítva.

Szóval van ennek egyfajta érdekessége, meg van egyfajta tagadhatatlan olyan plusz potenciál benne, amit most még nem is látunk, és ez valószínűleg tényleg elképesztő lesz. Mert hiányzik belőle az a fajta eredetiség, tehát a másik meg az egyébként szintén, de aztán, bocsánat, válthatunk témát is, csak hogy az még nagyon fontos, szerintem, hogy az eredetiség, az tényleg egy ilyen, a legérzékenyebb kérdés szerintem, a intuíció a művészeteken belül, és az, hogy ugye szóba került az elején, hogy hányféle szerzőhöz kötném, amit csinálok, és kiktől inspirálódom, és hogyan, de hát ugye ez egy kérdés, hogy ez pontosan, hogy működik, de hát a mesterséges intelligencia az nem inspirálódik, az konkrétan megtanulja azokat a formákat, meg arányokat, és utána visszaadja.

[Yanagisawa]

Igen, csak ugye nekem az, tehát azért is jutott eszembe ez a kérdés, mert ugye eleve az a tárház, tehát a mesterséges intelligencia számára használható tárház, az annyira borzasztóan nagy, és ugye egyre nagyobb is lesz, tágabb lesz, hogy egy ember viszont ugye nem, tehát fizikálisan nem képes arra, hogy azt ugyanazt az agyában meglegyen. Tehát magyarán nem tud választani, ebből kifolyólag a szavak, szóösszetételek, bármi olyat generálhat egy mesterséges intelligencia, amit esetleg ugye mi magunk nem is tudnánk, nem is gondolnánk rá, nem jön neki.

[Simon Márton]

Én ezzel viszont vitatkoznék, ezzel viszont vitatkoznék, mert egyelőre, amit látunk, az az, hogy a szabályok betartásával csinál mindent, és szerintem egy csomószor, például akár csak a, nem is kell elmenni a neo-avantgárdig, meg az ilyen legelvadultabb absztrakt művészetekig, de hát azért a művészetnek jelentős százaléka attól izgalmas, hogy hogyan nem tartja be a szabályokat, tehát valójában új szabályokat generál. És én volt régen egy ilyen vicces, ilyen motivációs idézeteket gyártó szöveges intelligencia, de nem nagyon kezdetleges volt, viszont iszonyúan rosszul működött. És csodálatos, csodálatos dolgokat csinált.

Figyelj, tehát én abból egy pár mondatot még le is nyúltam a harmadik kötetembe, mert annyira fantasztikusan rossz volt, hogy azt éreztem, hogy ekkora őrületet nem lehet kitalálni. De hogy... De hogy akkor mégiscsak jó volt.

Igen, de hát ez valójában a diszfunkció. Tehát, hogy az van, hogy most képzeld el, hogy egy kicsit el is rontották, mert ráeresztettek egy frissítést, vagy már nem is egyet erre az oldalra, és azóta nem ilyen...

[Yanagisawa]

Azóta már nem olyan rossz.

[Simon Márton]

Igen, azóta unalmas. Hát ne rúgj, te akarnál olyan verset olvasni, ami a legátlagosabb mondatokból áll össze?

[Yanagisawa]

Nem, abszolút nem.

[Simon Márton]

Na, itt a baj.

[Yanagisawa]

Meg most már tényleg annyiféle variáció előjön, hogy ezek mind segédeszközök valószínű, azért ott lesznek már, és azért segítik valamilyen szinten a munkát.

[Simon Márton]

Hát de mindenféleképpen, igen, bocsánat, ne megyünk el benne jobban bele, mert ez már nagyon messzire visz. De persze, eddig szerintem ez eddig is ugyanígy működött, csak a nem tudom, a nemzetközi bestseller íróknak voltak ilyen két-tucat asszisztensük, és akkor, amikor azt mondták, hogy ezt most kellene száz oldal jövő hétre, akkor fogták, leültek az asszisztensek, és fejenként megírtak tizenöt oldalt, és aztán az egészet valaki összeszerkesztette, és eladták a nemzetközi bestseller írónak a nevén. Abban a szempontból ez még jobb is, bár időigényesebb és pénzigényesebb, de azt lehet például tudni, hogy csomószor a, például a chat GPT-t az bebug-gol, és elkezd olyan dolgokat mondani, meg emlegetni, meg felhozni, és az emberek azok tévednek, és izé, de hogy ez viszont azt jelenti, hogy megírhatsz egy ezer oldalas könyvet ezzel a programmal, és utána ugyanúgy kell egy ember, aki végigolvassa a kérdést, megkeresi benne, hogy van-e benne bug.

[Yanagisawa]

Én most nagy lépést tennék előre, következő kérdésem pedig az lenne, mert hogy mégiscsak azért itt japán vonatkozásunk is van, és neked van egy erős japán vonatkozásod is, hogy hogyan kerültél te kapcsolatba Japánnal, miért jelentkeztél te a japán szakra, ugye 2009 és 2015 között végezted, közben egy évet Angliában eltöltöttél, de hogy hogyan jött neked a japán szak, miért pont a Japán, mert ugye ezt máshol is mondtad, hogy téged a keleti kultúrák érdekeltek, de hát akkor, tudom én a Kínai is lehetett volna, vagy bármi más. Még mi volt az az indíttatás, ami téged bevonzott oda a japán szakra?

[Simon Márton]

Ez egyébként egy furcsa kérdés, hogy hogy lesznek pont a japánosok japánosok, mert erről szoktunk, vagy beszéltünk többször ott az egyetemben, hát vannak azért persze, akik nyitnak nyilván akár a Kínai, akár a koreai irányba, de hát valaki japános akar lenni, akkor az nem adja csak úgy fel. Az nem adja fel, igen. Nem nyergel át, vagy hogy mondjam, nem kezd el hirtelen, nem tudom, mongolul tanulni, mert az is milyen szép.

Hát nézd, szerintem, hú, lehet, hogy ezeket a nyekegéseimet majd vágj ki nyugodtan, hogyha, hogyha, ugye.

[Yanagisawa]

Ez is ugye nem mesterséges, tehát ez az emberi része a dolognak, hogy így van, hogy ugye megszenvedjük a választ, igen?

[Simon Márton]

Hát nem, tehát ugye van erre abszolút konzervválaszom, tehát hogy én nem éreztem jól magam annyira az első egyetemen, ahol jártam, azt abban hagytam, és aztán közben elkezdett ilyen hobbiszintben foglalkoztatni a japán nyelv elsősorban.

[Yanagisawa]

Jó, de hát ez már egy eredmény, de hogy miért pont, tehát most, mit tudom, én tényleg a Navaho indiánok is elkezdhettek volna érdekelni, tehát, hogy...

[Simon Márton]

Hát érdekelnek is egy kicsit, de mondjuk annyi. Jó, igen. Nem tudom, nem tudom.

[Yanagisawa]

Tehát mondjuk a japán irodalom vagy a japán művészetek, vagy a japán film, vagy nem tudom, vagy a japán küzdősportok, tehát általában ugye ezek szoktak lenni, vagy pedig egy fogadást elvesztettél, és az lett az eredménye, hogy akkor neked a japán szakra kell lenned.

[Simon Márton]

Szerintem, ha a kultúra felül jött ez az egész, és elsősorban mondjuk az Akutagava novellákból, meg a Kitanó Takeshi-nek a Bábok című filmjéből, szerintem ez a kettő volt olyan trigger, amitől én komolyan elkezdtem azt gondolni, hogy nekem ezzel foglalkoznom kéne.

[Yanagisawa]

Most a szabadon foglak, mert egy másik beszélgetésben pedig azt mondtad, hogy volt egy, hú, most elfelejtettem, milyen nemzetiségű gyerek, ugye úgy mondtad...

[Simon Márton]

Ja, az a kanadai csávó, akivel találkoztam, igen.

[Yanagisawa]

Igen, aki ugye beszélt japán, és ugye a japán hangzás, és a japán nyelv, és te eldöntötted, hogy akkor megtanulod.

[Simon Márton]

Komolytalannak érzem ezt a történetet, bevallom, tehát, hogy igen, tényleg találkoztam egy csávóval, akivel, kiderült, hogy beszél japánul, és akkor ilyen beszélgettem vele egy kicsit, és az is egy ilyen nagy, nem tudom, az is egy ilyen lökés volt, de utána azért nem kezdtem el egyből japánul tanulni. Szerintem ez így fölépült. Szerintem ez lépcsőzetesen történt.

Hát ez nagyon régen volt, de akkoriban jelent meg a Kitanó-nak a Bábok című filmje, ami szerintem, hát utólag visszanézve már számomra azt jelenti, hogy az így utolsó jó kitanó film, vagy nagyon jó kitanó film, mert azért a többi sem volt igazán szörnyű, de hogy azért nagyon-nagyon jó filmnek tartottam akkor, és az nagyon nagy hatással volt szerintem az egész mindenemre, gondolkodásomra, meg így, tényleg olyan volt, mint egy ilyen robbanás, úristen, hát ilyet is lehet csinálni, akkor nekem ezzel kell foglalkozni, és aztán akkor elkezdtem olvasni, és hát Akutagavát olvastam először, és az Akutagava, hogy baromi jó, és nagyon rabul ejtett teljesen, tehát így beleépítettem, meg hát elkezdtem magamtól egy kicsit tanulni, és akkor ez az egész olyan, szóval a japán nyelvnek van egy ilyen, hogy mondjam, szóval van egy ilyen furcsa érzés, hogy semmi sem evidens, mindenről vannak persze nyilván a…

[Yanagisawa]

Hát a magyar nyelv sem evidens. Na hát ez az, igen, de hogy ez a rossz… Meg a német nyelv sem, meg az angol sem, tehát…

Jó, persze nyilván hasonlóság van, és ugye a japán nyelvnek az úgy nagyon más, de hát ez mondjuk lehet, hogy a kínainál is el lehet mondani, de az biztos is persze, hogy a japán nyelvnek azért van egy sajátos varázsa, ha nem is csak a hangzásból indulunk ki, mert a hangzást azért valljuk be, azért nem éppen a legvonzóbb, de igen, tehát amikor elkezdi az ember tanulni…

[Simon Márton]

Én szeretem a japán nyelv hangzását, szerintem a… hogy mondjam, főleg az irodalmi szövegeknél szerintem az nagyon jól tud lenni, de ebben szerintem neked több évtizedes előnyöd van veled szemben, úgyhogy megbízom, hogy el kéne ezt megbiztosítani.

[Yanagisawa]

Nem, hát ez persze, ez nagyon szubjektív, tehát tegyük hozzá, persze ez nagyon szubjektív, a kazak nyelven szeret valaki hallgatni valamit, vagy ugye erre szokták mondani, hogy ez ilyen, nem tudom, ez a nagyon bedugult kipufogóra hasonlít már, mint a kazak nyelv, vagy ugye éppen a japán, tehát ugye a japán nyelv…

[Simon Márton]

Azt nem tudom.

[Yanagisawa]

Nem, nem hallottad még? Igen, ez a bedugult, a bedugult kipufogó, igen. De ugye a japán nyelvnek pont az, hogy ugye szótagokba beszélnek, tehát nyilván ennek így megvan a sajátos bája, emiatt is, de csak azt szeretném mondani, hogy inkább ugye itt a nyelvnek a tömörsége, az mindenféleképpen ugye megfogja az ember, legalábbis engem, ugye inkább a japán nyelv a főnevek használata, tehát ugye főneveket, ebből a kanji használat miatt is, ugye ők rengeteg főnevet használnak, ellentétben ugye a magyarral, amelyik inkább igét használ, és hát emiatt egy kicsit úgy szerintem nehezebb fordítani, nehezebb… Na most amit szeretnék viszont kérdezni, tehát most akkor itt már nem ások tovább itt akkor a motivációk. Hanem most már lépjünk túl, tehát ugye akkor elvégezted a japán szakot, és hát ugye mostani, jelenkori énedre mi az, ami hat téged, tehát a japán kultúrából a verseidre például.

Van esetleg olyan vers, ami mondjuk így kifejezetten ilyen japános motiváció?

[Simon Márton]

Hát egyrészt volt a második kötetem, a Polaroidok, az nagyon erősen kapcsolódik a haiku hagyománynak egy adott szeletéhez. A Masao, a Shiki és a Natsume, amikor egyetemre jártak, Natsume Szószeki, amikor egyetemen összeismerkedtek, azt hiszem, hogy a Shiki-től szedte a Natsume, hogy ezt pillanatfelvétel technikát, és ez nagyon erősen benne volt szerintem, amikor a hajkukat írtam, tehát én kimondottan szerettem, hogy van-e egy ilyen pillanatfelvételszerű. Hát ez egyébként egyrészt végen volt, másrészt egy egyszerű valami volt, de hát azóta folyamatosan foglalkoztam ezzel.

Szerintem, ami most leginkább hatással van rám, az mondjuk nem annyira irodalom, inkább ezek a fotósok. Tehát lehet, hogy ezeket az emlegetett fotósokat hoznám fel elsősorban.

[Yanagisawa]

Mi az, amiben te, hogy is mondjam, igen, tehát hogy megfog, ha ezt így nyelvileg le lehet írni például?

[Simon Márton]

Azt hiszem, mondjuk ez a Moriama kapcsán jutott eszembe, mert hogy ennek általában borzasztóan nagyon sötét tónusú fekete-fehér fotóból van rengeteg. Hogy mint hogyha ezek a képek nem ábrázolásai lennének valaminek, vagy nem egy ilyen pillanatkép, nem egy ilyen utcai kép, meg egy tarkó, meg nem tudom. Nem olyan, mint hogyha egy ilyen sík, fekete, teljesen vak felületből kiemelkedne néhány ilyen fehér folt, és

És valójában ez az ilyen, tehát minthogyha a létezésnek és a nem létezésnek a határán billegnének ezek a képek, és minthogyha valami teljesen egy ilyen, még a konkrétságukban is valami borzasztóan absztraktról szólnának folyton. Tehát, hogy minthogyha olyan, pont ezek a, ugye, amit mondtunk, a reptiliánus vers és ezek az olyan érzések, amikről nem tudod, hogy ez milyen érzés, de hogy érzed, de nem tudod, hogy ez milyen érzés, és abszolút nem lehet pontosan megfogalmazni, nincsenek rá pontos mondatait, pontos szavaid, és én például ezekben a képekben teljes egészében ezt érzem, hogy ezek olyan érzéseket közvetítenek, amiket tökéletesen pontosan érzek, de nem tudok megfogalmazni, és ez a fajta konkrétságuk, meg tárgyasságuk, meg a hétköznapiságuk bizonyos értelemben, ez nekem nagyon fontos. Tehát ezek hétköznapi helyszínek, hétköznapi pillanatok látszólag, és közül meg tényleg van egy ilyen teljesen időtlenség, vagy időn-kívüliség, tényleg, mint a verseknek, de adásul van ez a, most ezért jutott még eszembe, voltam pont, amikor most Tokióban voltam, akkor volt a Tokió Múzeum of Photography-ban egy kiállítás, az After Landscape Theory, és nekik volt egy ilyen, ezért pont, akkor kapcsolódik a Maria Mellhoz is, meg ez az egész társasághoz a 70-es évek legalább én, tehát a 60-as évek végén, hogy nem a tájakat kell úgy nézni, mint a, ez a Walter Benjamin, nem a tájakat kell úgy nézni, mint a bűnügyi helyszíneket, hanem a bűnügyi helyszíneket kell úgy nézni, mint a tájakat. Ebben van valami.

És ez volt az egész ilyen landscape theory-nek az alapja, és ez nagyon érdekes, hogy ez a kiürítettsége ezeknek a helyszíneknek, meg tereknek, ez valójában nem tudom milyen narratívát, implikálás közben, hogy mit sugároz még, engem most őszintén szóval ez a része érdekel, ez a szavakkal tényleg ilyen nagyon nehezen megközelített, hogy most írtam egy pár szöveget azóta, vagy elkezdtem ilyen szövegeket írni, csináltam egy mappát, az a neve Japáni versek, és majd szerintem egy ilyen 6-8-10 ilyen rövidebb-hosszabb szöveget, ezt még mindenképpen írok a következő kötetben, ami lényegében erről a utazásról fog szólni, ami most zajlott szeptember-októberben.

És ez nagyon-nagyon meghatározó minden szempontból, hogy ez pontosan a versekben hogyan fog látszani, ha egy ilyen rövidebb-hosszabb szöveget.

[Yanagisawa]

Jó, hát az majd akkor a jövő zenéje, persze, egyértelműen. Viszont amit kérdezni szeretnék, hogy nem tudom, te Nara Yoshimoto-t ismered-e?

[Simon Márton]

Nara yoshimoto?

[Yanagisawa]

Nara Yoshimoto, aki ez a mérges kislány késsel a kezében, és a többi, igen, tehát ugye ilyen nagy szemek, amire rá szeretnék kérdezni. Ez a cukiság, ugye? Tehát, hogy ez a kawaii, tehát ez az aranyos, a cukiság.

Budapesten a Ludwig-múzeumban is volt egy ilyen kiállítás, ahol szintén, hogy ott is részt vettél és benne voltál. Nara Yoshimoto-ról csak annyit tényleg röviden, hogy ő egy 59-es születésű, tehát azért nem a mostani korosztály, hanem azért már egy érett korosztályhoz tartozik, és ugye első látásra tényleg ilyen firkálmányoknak is tűnnek, ezek már ilyen rajzoknak is lehet. Bécsben volt most nemrég kiállítása.

[Simon Márton]

Igen, azt láttam, igen.

[Yanagisawa]

Tehát, hogy ezt a cukiságot és a hű érzését, meg ezt a pusztítást, meg ezeket, tehát teljesen olyan érzéseket, olyan fogalmakat kapcsol össze a cukisággal, ami ugye Európában egy kicsit olyan rebellis, tehát az európai kultúra nem ehhez szokott. Egyáltalán, tehát amikor te Japánba jártál, hogy te hogy élted meg, vagy egyáltalán találkoztál le ezzel az úgymond ezzel a kawai fogalommal, most gyakran lehet hallani azt a hát kritikát is, hogy ha szabad így mondani, hogy itt Japánban most már ez a cukiság, ez egy ilyen az esztétika, a közízlésnek is, és az értékrendnek is egy ilyen elválaszthatatlan létévé vált, tehát ugye, ha valami cuki, akkor az biztos el lehet adni, tehát hogy itt Japánban, de hogy te például ezt hogy élted meg, tehát találkoztál te cukidolgokkal?

[Simon Márton]

A Donkiban, amikor bementem a Donkiban, akkor ott persze nagyon sok cukidolgot találkoztam. Persze, hát abszolút, egyrészt nyilván nagyon sok városnézésben volt részem, és azért a Harajuku-t körbejárva ott az elég sok cuki dologgal lehet találkozni, persze másfelé is.

[Yanagisawa]

De hogy a cukiság az így összekapcsol, tehát az abszurd, a félelmet gerjesztő és cuki, tehát hogy ezt így élted meg, vagy pedig másképp?

[Simon Márton]

Szokták mondani, hogy a Manga kultúrának ez a borzasztó népszerűsége, ez részben ahhoz köthető, hogy nagyon jó hatásfokkal vezeti le azt a feszültséget, amit a mindennapi élet gerjeszt japánokban, és hogy az a távolság a Manga kultúrának az esztétikája és a felszabadultsága és a nem tudom, fantáziadús kedvessége, meg akár vadsága, meg nem tudom, akár erotizáltsága vagy áterotizáltsága között, az a távolság, ami e között van és a valóság között van, az pont amiatt van, hogy a valóság elviselhetőbb legyen.

És én bevallom egy picit, ha nem is voltam ott annyit, és nem is értek ehhez annyira, hogy azt mondjam, hogy ez biztos, hogy így van, egy picit azt éreztem, hogy ez egy helytálló közelítés, hogy az én közelítésem az valami ilyesmi, tehát szemmel látható, hogy pont ezeken a helyeken, ahol nagyon sok cosplay-es gyűlik össze, és akkor mindenki fel van öltözve Sailor Moon-nak és nem tudom, milyen mindenféle, Sailor Moon az nagyon régi valószínűleg, mert nem annak öltöznek, ugyancsak én nem ismerem az animéket, de mindegy. Szóval, hogy valamit, tehát be vannak öltözve ilyen cosplay-eskedés, de hogy közben azt látom rajtuk, hogy ők valószínűleg 16-18 éves korosztály, tehát ugye ilyen, nem tudom, középiskolába járnak, gondolom, és majd egy ponton egyszer csak jelentkezni kell az egyetemre, és akkor aki nem jut be a nem tudom hova, a Vaszedára, meg a Tódáira, az így nem tudom, kezd magával valamit, és én azt érzem egy picit, de nyilván ez megint csak az én perspektívámból igaz, hogy mint hogyha ennek a feszültségét, mint hogy az életkezdésnek a feszültségét tolnák el maguktól azzal, hogy ők most akkor szombat délután van, és akkor ők nem tudom, valahonnan valósi élő, valódi emberek, hanem ő a tündérhercegnő.

[Yanagisawa]

És akkor ennek egy megjelenési formája az, hogy most cukivá varázsoljuk magunkat.

[Simon Márton]

A cukiság szerintem abszolút ide kapcsolódik azzal a kitétellel, hogy az hülye mondat, vagy nagyon rossz mondat, hogy a japán kultúrában a külsőségek mennyire számítanak, de hát tudjuk, hogy mennyire iszonyúan számítanak.

[Yanagisawa]

De persze, hajjá, hát itt a forma, a forma az rettentő fontos. Talán még a tartalomnál is néha fontosabb, így van?

[Simon Márton]

Igen, tehát amikor a 47 róninról kiderül, hogy azért kellett a mesterüknek, vagy úgy toltak ki a mesterükkel, azért kellett Szeppukut elkövessen, mert nem mondták el neki, hogy milyen kimonóba kell érkezzen a császári hercegnek a találkozójára, ugye? Tehát, hogy oké, egy hős, és jön a 47 szamurája, és akkor majd nem tudom, szétdarabolnak mindenki, de azzal kezdődik a történet, hogy valaki rossz kimonóba ment, és azért kellett, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, hogy a számunkra, kérdésnek nagyon fontos része, ez egy eltűnik, tehát nincsen időbelisége például, tehát nem az van, hogy valaki gyerek, öreg, fiatal, nem tudom, hanem az van, hogy ez aranyos.

Pont. Ez egy ilyen pukkanás, mint egy ilyen rágógumi pukkanás, és ez ennek a felszabadító ereje, ez szerintem így átcsónakáztatja egy csomószor az embereket, a japánokat, a nem japánokat, mindenkit olyan problémás pillanatokon, amik nem tudom, nehezebbek lennének, akár egy teljesen egyszerű interperszonális kommunikációban, vagy egy nem tudom, egy akár egy személyes helyzetben valahol, nem tudom, az utcán a bármi identitást ad, és közben meg nem offenzív, tehát hogy az nagyon-nagyon fontos része ennek a, ugye hát így ez már a Yoshimoto, hogy így hívják, ugye ez a.

[Yanagisawa]

Igen, igen.

[Simon Márton]

Én őt bevallom, nem nagyon ismertem, mert ez a TAKESHI Murakami nevű figurát követem, aki szintén hát ugye ilyen világhírű és a munkájának a jelentős része épül a kawai kultúrának egy ilyen motívumára. Ő már nyilván tovább viszi ezt, tehát nyilván az én szempontomból, vagy az, amit én mondok, az egy ilyen első lépés, vagy egy ilyen basic közelítés, nyilván náluk már pont az van, hogy lehet, hogy a Nara Yoshimotonak is a dühös, aranyos gyerekei innen származtathatóak, hogy ez az aranyosság, és ez hogyan falja föl aztán az embert, hogyan falja föl a tényleges kulturális tartalmakat, hogyan falja föl akár bármilyet, tehát hogy ezt túl lehet adagolni azért.

[Yanagisawa]

Tehát azt mondják, hogy ugye az volt, hogy elég nehéz gyerekkora volt, és ugye ő meg akart maradni gyereknek is, tehát ezt a gyereki mi voltát akarja megőrizni ebben az, hogy cuki, egy cukilányt, de ugyanakkor ezt az átélt szenvedését, a dühét, a nem tudom mit, tehát ezt is ugye valahogy meg akarja jeleníteni, és hát, hogy ez a kettő, tehát ennek a komplexitásából jött létre nála ugye ez a figura. De a nagy kérdés az az, hogy Európában felmerül ez a kérdés, hogy könyörgöm, hogy lehet az aranyost, mert hát ugye Európában az aranyosra ugye ez a bébiséma aranyosság van, tehát az aranyosra azért mondjuk, mert ez a kisbaba, a kis cica, a kis kutya, ebből indul ki az európai felfogás, ezt tartja a japán is, de hogy ehhez olyan fogalmakat köt, ami ugye Európában végül is eddig az eddigi kultúrtörténetben nem igazán történt meg, vagy történhetett meg. Lásd késsel a baba, hogy ezeket köti össze, de hogy ezzel valamiféle új, új aurát kelt, vagy egy új világot csinál, és amit szerettem volna kérdezni, hogy hogyan láttad a Ludwig Múzeumnak cukiságfaktor, volt talán a címe ennek a kiállításnak, mennyire nyitott Európa, mennyire nyitott Magyarország, a cukiságra is most már ugye a kawai szót, tehát a japán kawai szó már világszinten be is épült az egyes nyelvekben, mert hogy ez egy külön, mint popkultúraként, ez egy külön fogalommá vált már, tehát nem csak aranyos, hanem kawai, az két különböző fogalom lett. Egyáltalán nyitott erre Magyarország?

Hogy láttad? Mondjuk így akkor a Ludwig Múzeum alapján is.

[Simon Márton]

Van egy réteg, ami mindenféleképpen nyitott persze, hát a nem tudom, kamaszkorosztály.

[Yanagisawa]

Tehát én nem csak mondjuk így a japán rajongókra gondolok, hanem hogy befogadható-e egyáltalán, tehát erre lehet akár építeni is a továbbiakban? Hogy látod?

[Simon Márton]

Igen, az eszképizmus részére igen. Én bevallom ezt a J-pop, K-pop kultúrát, azt mindenképpen ide kötném ehhez a kawai kultúrához, mert hasonlóan absztrakt valóságtól távoli hasonló ilyen kulturális eszképizmus, és egy pop kulturális eszképizmus. Szerintem azért ennek a kiállításnak nem volt feltétlenül célja az, hogy meghódítson bárkit itt Magyarországon, inkább egy ilyen seregszemlének láttam, ahol volt egy-két nagyon izgalmas nemzetközi munka, meg néhány nagyon izgalmas ilyen hazai alkotó, tehát az így benne volt, inkább egyfajta ilyen reflexiópróbát szerintem lenni erre az egészre, a kawai kultúrára is magára.

A nyitottság számomra egy kicsit inkább ijesztő, hogyha az a kérdés, hogy van-e, mert mindenféleképpen van, mert ez az eszképizmus, és ez tényleg egymást követő egyre súlyosabb problémáknak, ez egy válaszreakció. És ez a válaszreakció.

[Yanagisawa]

Tehát Magyarországon is megvan ez a helyzet, amiből ki kell menekülni. A te verseidben például te látsz arra lehetőséget, vagy gondolsz arra, hogy ezt a kawait, tehát mind ezt ilyet valahogy beépíteni, megfogalmazni?

[Simon Márton]

Nem, de ez egy érdekes munka.

[Yanagisawa]

Viszont én azért találtam egy ilyen verset. Melyiket? Én találtam egy ilyen verset, és én ezt nagyon-nagyon szívesen el is mondanám.

Ha delfinek lennénk, ha delfinek lennénk, és úgy mennénk reggel ketten, ugyanilyen fáradtan, ugyanilyen kedvetlen, épp, mint most, a megállóba. Csak közben két delfin érted egy kicsit még ugrálva is, ki a vízből, bár csak puszta megszokásból. Akkor, aki lát, mondhatná, azt mondhatná, nézd csak, nézd meg, milyen szépek, és olyan boldogok is, hogy én komolyan mindjárt hányok.

És mondhatnák erre mások, hogy milyen jó lehet, nézd már, persze, hogy jó, és azért jó, mert ők delfinek. De nem vagyunk. Csak néha.

[Simon Márton]

Igen, ez lehet, hogy tulajdonképpen kapcsolódik most, hogy mondod, lehet, hogy igen, de ezt tényleg szerintem nem elvetélt dolog ezt a kawaii-t és az irodalmat összehozni, kicsit nehézkes.

[Yanagisawa]

Kicsit nehézkes, de úgy látom, vagy úgy tűnik, hogyha ezt ugye nem tudatosan műveli az ember, akkor még működik is. Hogy nem tudom, mennyire ismered Masuda Sebastian-t, aki szintén már egy ilyen ötvenes, akárhány éves emberke. Igazából azért érdekes, mert hogy ezt a kawaii, mint olyat, hogy a kawaii fogalom, ezt ő teljesítette ki itt Japánban, és 2015-ben csinálta meg a Kawai Monster Café-t.

Tehát itt is megint ott, hogy kawaii is, meg monszter is. Én úgy gondolom, hogy bődületes, szóval valami eszméletlen dolog, és most nemrégiben New Yorkban nyitotta meg, illetve nem ő, hanem nyilván ott az amerikai társproducerrel egy ilyen sushi éttermet, ami megint a kawaii dologra épül. És hogy itt nála, tehát itt ez a kavajsság az micsoda, az a szín használat, tehát ezek a pasztellszínek, a színeket hogyan komponálja össze, és természetesen, hogy mit, a világ minden részéről összegyűjtötte, most is gyűjti jelen időben, a különböző játékokat, játékszereket, és ezeket, tehát valami bődületes jó érzéke van ahhoz, hogy ezeket hogyan rakja össze egy kompozícióba.

És annyi még csak, hogy az ő filozófiája tulajdonképpen ezzel az egész kawaii kultúrával, és az, hogy ezt így ilyen szintre emelte, ez nagyon érdekes, hogy véleménye szerint a kawaii az összeköti az embereket, és a kawaii lesz az, ami majd békét hoz a földre. Tehát ő ebben hisz, ez is olyan kawaii, nem? Ez is olyan cuki.

Szóval élből, tehát azért mondom, hogy ezek is ilyen, hát igen, ilyen aranyos, ilyen japán dolgok.

[Simon Márton]

Ez valóban, ez.

[Yanagisawa]

Sokszor érzem azt, hogy ők is érzik ennek egy kicsit a gyermekded létét, de pont azért hisznek benne, mert a gyermekded lét az olyan jó, és az olyan tiszta még, vagy én nem is tudom, hogy lehet megfogalmazni.

[Simon Márton]

Én nem gondolnám, hogy ennek nincsen abszolút létjogosultsága, tehát hogy nem is a... Én azt tapasztaltam, de hát nyilván erről neked tőle több évtizeddel több tapasztalatod lehet, hogy van egy borzasztó kettősség a japán kultúrában. Ez nem is csak a jellemző végletesség, hanem tőle az, hogy van egy ilyen nagyon, konkrétan van egy, mint a Jedik név, ugye van a sötét oldal, van az ilyen a Szitek, és van egy olyan Jedik, akik a...

Tehát szerintem ezt a kawai kultúrának van egy abszolút létező ellenpontja. Tehát hogyha valaki, nem tudom, a TAKESHI filmekre gondol, vagy ott azért van egy ilyen nagyon látványos sötétség, hogy így fogalmazza. És furcsa módon, de hogy ezt ők ugyanazzal az evidenciával tálalják, ugyanazzal a rendülettel ugranak fejest a sötétségbe, mint a rózsaszínbe.

Tehát ugye ez egy nagyon jellemző vonása szerintem a japán kultúrának.

[Yanagisawa]

Egy kicsit olyan szomorú hírrel szeretném zárni ezt a beszélgetést. A minap került nekem is a szemem elé, hogy a Nemzeti Kulturális Alap a Szépírók Társaságának megvonta a jövőévi támogatását. Hát ennek te is tagja vagy.

Te, hogy látod itt most a magyar kultúra, a magyar irodalom jövőjét, és hogy ugye e mögött itt most azért egy ilyen politikai támadásnak vélik sokan ezt látni, mert egyszerűen így a civil közösség, ez ellen a civil közösség ellen ez egy ilyen támadás.

[Simon Márton]

Ez nem egy új politikai támadás.

[Yanagisawa]

De azzal, hogy megvonják, azzal, hogy megvonják itt a támogatást. És akkor itt most azért szeretném azt megkérdezni, hogy itt a beszélgetésünknek a hátterében azért ott lebegett, hogy amit az elején is egy kicsit felvetettem, hogy Magyarországon még mindig elvárják azt mondjuk egy költőtől vagy egy írót ingyen is álljon rendelkezésre. Vagy esetleg úgy gondolják, hogy ha készít, csinál valamit, hát ő azt ugye kirázza a kisujjából, hiszen ez a feladat.

Tehát ez nem egy olyan munka, mint mondjuk nem áll a szalagsor mellett, és nem lehet azt mondani, hogy X óra alatt ennyit és ennyit termelt meg, amiért most ő megkapja a fizetését. Mert egy író, meg egy költő, az másképp működik, és ugye, amit korábban itt elmondtál, hogy azért itt igenis meg kell szenvedni azért a sorokért, hogy kijöjjenek, meg nem úgy születik egy vers, ahogy elképzeli az ember. Tehát hogy Magyarországon még mindig van egy ilyen köd, és akkor ők hogyan élnek, miből élnek, és hogyha egy ilyen támogatás nincs egy ilyen társaságnak, akkor mit lehet kezdeni?

[Simon Márton]

Ez egy annyira jó beszélgetés volt, hogy nem akarok elkezdeni, őrjöngve politizálni, úgyhogy ezt nem is teszem. Elmondom, elmondom, nem, tehát engedd meg nekem, hogy ne válaszoljak egészen a kérdésre, de válaszolok rá másképp.

[Yanagisawa]

Igen, válaszolj másképp, légyszíves.

[Simon Márton]

Ez egy 13 éves folyamat, aminek a végén mindenki tudta, hogy el fog jönni az a pillanat előbb vagy utóbb, amikor a prominens baloldali írókat tömörítő szépírók társasága egyszer csak nulla forintot fog kapni, a különböző változó, nem tudom, ilyen olyan jobboldali írószervezetek, meg találkozók, meg folyóiratok, meg izék, meg pláne írók szintén, azok meg kapnak, nem tudom, 10 milliót, 20 milliót, 60 milliót, és aztán erre majd jön egy levél, ez a legjobb az egészben, csak hogy ezt erre mondja az angol, hogy to add the insult to the injury, hogy jön egy levél, hogy forráshiány van. Na, ezt most mindenki rakja össze magának, akinek ez még nem állt össze.

Amit én szeretnék mondani, az az, hogy én abban látom kizárólag a kultúrának a jövőjét, hogy sikerül a magánmecenatúrát, egy ilyen közösségi finanszírozás formájában, lényegében egyrészt az államtól teljesen függetlenül, másrészt a nagy intézményektől, könyvesbolthálózatoktól is részben függetlenül, mindentől függetlenül kiépíteni egy kicsit. Ez azt jelenti, hogy...

[Yanagisawa]

Tehát akkor nemcsak állam lesz az államban, hanem kultúra a kultúrában.

[Simon Márton]

Kultúra a kultúrában. Nézd, nekem semmi közöm nincs ahhoz, amit ők kultúra címen csinálnak. Ez tény, és ezt ők is bármikor kinyilvánítják szerintem örömmel.

[Yanagisawa]

Képes ki termelni ma Magyarország azt, hogy a kultúrát megalakítsa a kultúrában?

[Simon Márton]

Félek, hogy nem, viszont azt is gondolom, hogy soha nem próbáltam még meg egy csomóan, tehát rendesen senki. Tehát, hogy van egy része ennek, ami értelemszerűen működik, tehát az a baj, hogy minél nagyobb lesz valami, annál közelebb kerül rögtön az államhoz, mert az állami finanszírozáshoz. Tehát ezt szinte lehetetlen kikerülni, ugyanakkor nem hiszem, hogy ne lehetne legalább megpróbálni kikerülni.

Ott az online tér, egy csomó olyan lehetőség van az online térben, még mindig a különböző felületeken, amik teljesen kihasználatlanok. Mindegy, nem tudom, nem tudom. Hát ez az elmúlt év arról szólt, hogy ezen pörögtünk, ugye nyilván ennek is megvannak a tényszerű konkrét okai.

Én azért próbálok a piacról megélni. Nekem azért kell, az elején úgy szóba került a Grádus Művészi ügynökség. Én 13 év alatt összesen azt hiszem négy hónapnyi ilyen minimális művészeti ösztöndíjat kaptam valami néhány százezer forint nagyságrendben.

Ezt 13 évre leosztva, hát az adom fél évre több. Tehát hogy ez így nem működik. Az van, hogy ez viszont én azt elutasítom, hogy erre rámenjek, engem nem érdekel, hogy hány borzasztóan tehetségtelen ember van kitömve pénzzel.

Én nagyon jól érzem magam a bőrömben, hál' az égnek rengeteg olvasómmal, és kizárólag azt tartom fontosnak, hogy azon dolgozzak, hogy az olvasóimmal egyrészt megmaradjon ez a kapcsolat, másrészt többen legyenek, harmadrészt én a saját dolgomat, amit szeretnék megélni, ezt megírhassam. És ezt tudom vállalni. Az összes többiért, hogyha tudok valamit segíteni, akkor segítek, megbeszállok, de én nem tudok felelősséget vállalni, és ezt tapasztalatból mondom, mert tíz éve tagja vagyok ennek az szervezetnek, a szépíróknak, és azt is láttam, hogy az, hogy működik, mik a nehézségeik, mi az, amivel esetleg probléma van.

Én tehát, hogy ennyit tudok tenni, engem ebben itt az íróasztalomnál még hál' Istennek nem győztek le. A többi nem tartozik rá, de őszintén szóval.

[Yanagisawa]

Egy kicsit melankolikus talán így ez a végszó, mert akkor te egy ilyen magányos harcos vagy.

[Simon Márton]

Hát a kultúrában most mindenki az.

[Yanagisawa]

Mindenki az, igen, csak hogy pont valahol az lenne a jó, hogy egy ilyen szervezetnél is meg egyáltalán, hogy azokat is segíteni, például a kezdőket. Persze mindig magányos farkas az ember, főleg így a kultúrában, de pont az, hogy már így a 21. század, amikor már nagyobb lehetőség lenne arra, hogy egymás segíthessük, még akkor sem történik ez meg.

No, az utolsó kérdésem, mint ahogy ezt mindenkitől, megkérdezem, hogy milyen szín jut eszedbe neked Japánról?

[Simon Márton]

Lila. szerintem egy ilyen szép pasztell lila.

[Yanagisawa]

És honnan jön ez a pasztell lila, miért?

[Simon Márton]

Hát mert a császári lila, azt túlzásnak érzem, hogy van bennem annyi alázat, hogy nem merek a császári lilára gondolni sem. Annak egy ilyen szép verziója, igen.

[Yanagisawa]

Annak egy szép verziója, de hogy ezt kötöd esetleg valamihez konkrétan, most, hogy Tokióban jártál?

[Simon Márton]

Az ablakomból látszott a Skytree az első szállásomon teljesen véletlenül volt egy ilyen nagyon aranyos pici szoba, amit kibéreltem, és elhúztam az ablakot, kinéztem az ablakon, és ott volt a Skytree, és minden éjszaka ezt játszottam, hogy ültem, így lekapcsoltam a lámpát, ültem az ablakon, és néztem a Skytreet, ami nagyon szépen lilában világított.

[Yanagisawa]

Abban pompázott. És ez úgy beleégett a retinádba.

[Simon Márton]

Hoztam, figyelj, nagyon kevés szuvenírt hoztam a Skytreet-től, de egy olyan képes lapot, ami lilában világít, ezt hoztam.

[Yanagisawa]

Szívből kívánom azt, hogy nagyon sokszor jussál még el, gyere még Japánba, minél több élményt gyűjtsél, amiket aztán természetesen az irodalmadba, a verseidbe, az írásaidba is beépítve jusson el a magyar olvasókhoz, és nagyon-nagyon szépen köszönöm neked ezt a beszélgetést, az, hogy elfogadtad a meghívást. És amikor elkezdtem keresgélni, meg utána járni, meg utána nézni a dolgainak, akkor, hogy hát azért itt már van egy nagyon szép életmű. Ugye még nem haltál meg, tehát még nem nekrológot mondok, csak kívánom azt, hogy ez tovább nőjön, és ne állítson meg mindenféle nemzeti kulturális alap általi döntés, meg bármi más, hanem akkor te tényleg az íróasztalod mellett írd meg azt, amit te szeretnél, a te gondolataidat, a te közönségednek, és kívánom azt, hogy az minél előbb azért jusson el Magyarország határain túl is.

Még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm.

[Simon Márton]

Nagyon köszönöm a meghívást.