#29– Akkor végzem jól a munkámat, ha nem látszik, hogy dolgoztam

29- Szelei András

Epizód Transcript

[Yanagisawa] (0:00 - 0:04)

Kedves András, nagyon nagy szeretettel köszöntelek a műsorban.

[Szelei András] (0:05 - 0:07)

Örülök, hogy megkerestél. Köszönöm szépen.

[Yanagisawa] (0:08 - 1:27)

Bevallom, te vagy az első olyan vendégem, akiről nem lehet túl sok információt az interneten összegyűjteni. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy a te történeted tartalmaz annyi érdekes, elgondolkodtató és talán tanulságos fordulatot is, ami nagyon érdekes lehet a podcast hallgatói számára is. Talán banálisnak tűnik az a felütés, az a kezdet, hogy mi abban az érdekes, hogy egy magyar éppen Hokkaidón lakik, hiszen Japán különböző területein elszórtan azért élnek magyarok.

Viszont én úgy gondolom, hogy Hokkaidó azért mégis egy kicsit más. Japánon belül is. És a te életed, az életviteled, a mindennapjaid is bizonyos értelemben eltérnek a megszokottól, attól, amit az emberek elképzelhetnek Japánról.

Mondd csak, így, nálad, egy reggel, Hokkaidón, mondhatnánk úgy is, hogy a fővárosában, Sapporóban élsz, de hogyan indult neked egy napod?

[Szelei András] (1:29 - 1:51)

Hogy miért kerültem Hokkaidóba? Csak egy... Rögtön az elején egy kicsit kitérnék a kérdés nagyobbik felétől, de ugyanis a feleségem Hokkaidóra haló, és így kerültünk Hokkaidóra, de éltünk együtt Japán más részén is.

Most az utóbbi tíz évben már Hokkaidó. Ami a várost, illetve a mindennapjaimat...

[Yanagisawa] (1:51 - 1:53)

Reggel hánykor kelsz?

[Szelei András] (1:53 - 3:11)

Hát én 6 óra körül szoktam felébredni. Hát az normális, igen. Igen, szerintem semmi...

Én nem érzem azt, hogy nagyon más lenne az életvitelem, mint... Egyszerű hétköznapokat élek, úgy érzem, és a reggeli kelés után, egy két órát hagyok itthon magamnak, és akkor az alatt kávézással, olvasással, aztán reggelivel töltöm a nap, a reggelt, és összepakolok, és elmegyek dolgozni. Nem hiszem, hogy ez olyan különleges lenne, de amikor azt mondom, hogy elmegyek dolgozni, akkor az azt jelenti, hogy az én esetemben ez mindennap más hely.

Jövök, megyek a városban, illetve a városnak egy ilyen nagyobb vonzás körzetében a munkám olyan, hogy autóval viszem a saját szerszámaimat, eszközeimet, és különféle címekre megyek ki dolgozni. És így egy nap, két, három, néha négy címre is van, úgyhogy vidéken kezdek, és aztán Szapporóban, vagy így a Szapporó, egy nagyon nagy kiterjedésű város, tehát így a két nem is a legtávolabbi pontja között könnyen elmegy egy óra csak az utazásra. Tehát télen egy ilyen másfélszer, kétszer ennyi a közlekedés.

[Yanagisawa] (3:11 - 3:57)

Azért egy kicsit most rá fogunk térni, hogy egyáltalán ez a Hokkaido sziget, ez körülbelül hol van, meg mégis hogyan kellene elképzelni, de előtte azért én megkérdezném, hogy te azért sok helyen megfordultál eddig is életed folyamán, hogy mi az, ami jó ott, mármint Hokkaidon, és mi az, ami nem? Mert amit tudunk, vagy tudok Hokkaidóról, az ottan életről, hogy például azért vannak ott medvék, úgy járkálnak, kimegy az ember autóval, ott vannak ugye a szarvasok is, ott vannak a tehenek is, amelyek ugye ott legelészgetnek, és hát ugye a medvék, szóval ez medveveszély.

[Szelei András] (3:59 - 4:12)

Medveveszélyt akkor érzek, amikor biciklivel az erdőbe megyünk, de hát nyilván, sosem találkoztam még medvével, rezervátumban már találkoztam medvével.

[Yanagisawa] (4:12 - 4:15)

De bemerészkednek most már a lakóterületekre is, ugye?

[Szelei András] (4:15 - 4:16)

Igen, előfordul, igen.

[Yanagisawa] (4:17 - 4:19)

És ez azért most már veszélyes?

[Szelei András] (4:20 - 4:55)

Hát tavaly vagy tavaly előtt például egész a város, tehát Szapporó, ez egy nagy város, és egészen, hát nem a belvárosban, de milyen, betévedt egy medve, és gyanútlan gyalogosra hátulról ráugrott, például erről volt egy felvétel. Megmenekült a gyalogos? Hát meg, volt valami sérülése nyilván.

Akkor ez azért egy esemény volt, hogy ezt a medvét, hogy sikerült becserkészni, és elkapni, és elszállítani. Tehát ha lehet, akkor azért nem ölik meg a medvéket.

[Yanagisawa] (4:56 - 5:07)

Nem ölik meg, de azért hajtóvadászatot rendeznek, illetve volt erről ugye egy hír is, még az újságban is benne volt, ez az OSZO 18 nevezetű medve.

[Szelei András] (5:07 - 5:10)

Az, igen, Szapporóból Éjszaka, ez egy elég nagy problémát okozott.

[Yanagisawa] (5:11 - 5:31)

Az egy évig is eltartott, ugye, annak a becserkészése, mert hogy ez egy nagyon óvatos medve volt, és egyáltalán nem lehetett lelőni, nem lehetett csapdába ejteni, nem lehetett megtalálni. És ott ugye a legnagyobb probléma az volt, hogy hát elkezdett húst enni, és megtámadta a legelésző teheneket.

[Szelei András] (5:32 - 7:33)

Amikor a feleségemmel először Kelet-Hokkaidon, Kusiroban éltünk, körülbelül két évet, és aztán Japán más részen, és aztán vissza ide, visszajöttünk Hokkaidon és Szapporó, de amikor Kelet-Hokkaidon, tehát amikor Kusiroban éltünk, akkor elég sokat túráztunk, és jöttünk-mentünk a sziget keleti részén. És a feleségem akkor is említette ezeket, tehát akkor is félt, mert tartott attól, hogy medvével találkozunk, de valahogy annyira nem mondogatta ezt nekem sem. De aztán később itt Szapporó és környékén, amikor szerettem volna kimenni az erdőbe, akkor már többször említettem, hogy vigyázzak, mert nagyon sok olyan hír van erről mostanában, tehát hogy szaporodnak a medvék, és ez egyre veszélyesebb, és elkezdtem félni attól, hogy egyedül menjek, vagy egyáltalán, tehát nagyon szeretek kirándulni meg hegyekbe menni, de itt Hokkaidon ettől elkezdtem félni, és egészen jó néhány éven át egyáltalán nem kezdtem el itt Hokkaidon különösebben barátkozni addig, hát nagyon kevés alkalom volt arra, hogy kimennek, és aztán ez eléggé hiányzott, de most már van olyan társaság, akikkel tudok menni, biciklizni, túrázni, vagy kirándulni meg hegyet mászni. És ilyen társaságban egy kicsit jobb, tehát ugye mindenki használ csengőt, vagy sípot, vagy ugye többünknek van medve, riasztó spréje, hogyha kell, de ez nagyon, elég sokszor szoktam túrát vezetni, tehát biciklizést, hózapasot, meg egyéb túrát is, és akkor így úgy éreztem, hogy nekem is nagyobb felelősségem van a többiek irányában, és amikor ott álltam előtte, akkor... Mármint a spré előtt?

Igen, a spré előtt, nem is azt, hogy... Nem az ára egyébként drága, de hogy ez biztos, hogy azt én akarom, tehát biztos, hogy jó lesz.

[Yanagisawa] (7:34 - 7:38)

Akkor tényleg ez most hat is? Vagy most a medvére ez hogyan hat, vagy sokkal jobban felhergeli?

[Szelei András] (7:38 - 7:51)

Igen, és rá van írva, hogy meg kell várni, hogy 10 méteres távolságon belül kerüljön a medve, és akkor lehet használni. De hát azért az már elég közel. Kellegényének jelen létre.

[Yanagisawa] (7:51 - 7:55)

Így van, és még használni is tudja az emberek.

[Szelei András] (7:55 - 8:51)

Inkább nem akar a találkozó medvére. Na de hogy miben más? És mondjuk Hokkaido, meg ugye a Japán más része, főleg Honshu, és mondjuk nem az éjszaki, annak sem az éjszaki területe, de nagyon sűrű alakot, és ezzel szemben, tehát tényleg bárhova megy az ember, mindenhol alakot terepül, és van, ahova lehet házakat építeni, de ezzel szemben Hokkaido-n nagyon nagy erdőségek vannak, tehát ilyen kiterjedt erdőségek, meg völgyek, meg lapos területek, ahol ugyan lehetnének házak is, vagy termőföldek, de csak erdő van. Nyilván van hely terjeszkedni.

Ez így valahogy nagyon más, és így a települések között azért vannak távolságok, míg Honshu-on vagy, tehát ahol nincs hely, már építkezni ott, tehát ahol minden beépíthető területen van építve, tehát ez az élmény az nincs.

[Yanagisawa] (8:51 - 8:58)

Ritkában lakott, tehát egyáltalán egy kicsit olyan európaibb érzetet kelt így talán.

[Szelei András] (8:58 - 9:23)

Hokkaido-on átutazva, vagy egyes területek más-más országokat juttatnak eszembe, tehát a vidék más jellegű. Van amelyik, kelet-Hokkaido-on több olyan terület van, ami valahogy ilyen Észak-Amerikára vagy Kanadára emlékeztet, más itt a középtájt. Tehát, hogyha nem látom a nagyobb hegyeket a háttérben, akkor tiszta olyan, mint Németország.

[Yanagisawa] (9:24 - 17:06)

Japán szigetsoron belül egy sziget, ezen belül is akkor ugye nagyon-nagyon érdekes és tagolható, és eltérő részek is vannak. Azért én egy pár szót mondanék Hokkaidóról, hogy egyáltalán ezt a szigetet ugye hallgatók el is tudják helyezni, aki kevésbé hallott, vagy kevésbé ismeri. Annyit talán, hogy ugyanazon a szélességi fokon található, mint Csikágó vagy Róma.

Tehát, hogyha így megnézzük, akkor a klíma szempontjából is azért ez európai-asabb jelleg, bár hát ugye itt a Rómát említi, nem annyira, talán szerintem nem annyira meleg, illetve ugye a telek is sokkalta hidegebbek, tehát inkább azért ez a magyarországi klíma az, ami itt Hokkaidón is megtalálható. 508 szigetből áll, az, hogy mostanában ez a Hokkaidó, mint egy beálló, egybefogott sziget, de hát emellett ehhez még tartoznak kicsi, apró szigetek. És ugye a területe az 83.424 négyzetkilométer, ami egyébként Japánnak a 22,1%-át teszi ki. És hát ugye Magyarország az 93.030 négyzetkilométer, tehát Magyarország 10.000 négyzetkilométerrel nagyobb Hokkaidónál. De a lényeg az, hogy itt egy ilyen magyarországi területet kell elképzelni, és amit ugye az imént említettél, hogy hát itt milyen széles területek vannak, ember viszonylag kevés. Annyit még Hokkaidóról, hogy a 16.

század közepén jelentek meg itt az első Japán települések. Ez volt az úgynevezett Wajinchi. Ugye Wajinoknak nevezték a japánokat, mert hogy Hokkaidón az Ainuk, az őslakosság, az Ainuk éltek, és a jelenlegi fősziget, tehát a Honshu szigetnek, az északi részén lévő tartományokból jöttek igazából ezek a japánok, illetve ide Hokkaidóra száműzték a bűnözőket, úgymond ez egy ilyen bevett szokás máshol is.

A lényeg a dolognak az, hogy 18. században kezdtek el kereskedelmi kapcsolatokat kiépíteni, tehát az Ainuk és az úgymond a Wajinok között, hiszen azért itt a szörmék, meg olyan termékeket az Ainuk előállítottak, amire volt kereslet az akkori japánok körében is. Most ami még itt nagyon érdekes, 1789-ben volt egy csata, amiben természetesen a Wajinok legyőzték az akkori Ainukat, és hát ez után indult meg sajnos az Ainuknak a kipusztítása, illetve hát ilyen rabszolgasorban való taszítása.

Ez a folyamat, ez szépen így ment, és aztán itt a Meiji, tehát az 1868-69-es a Meiji restauráció, tehát Japán nyitása volt egy olyan pont, ami elindította azt, hogy az akkori Japán új kormány ugye beintegrálja Hokkaidót, és eredetileg ugye Hokkaidónak a neve Ezochi volt, és ekkor, tehát 1869-ben változtatták meg a nevét Hokkaidóra. Egyébként egy Takeshiro Matsuura nevezetű ember volt, aki ezt a nevet adta az akkori Ezochinak, és létrehoztak egy úgynevezett fejlesztési bizottságot is, ami egyáltalán itt irányította Hokkaidónak a fejlesztését, megnyitották a Hakodate kikötőt is, és mindezek mögött persze az állt, hogy Japán nyit a nyugat felé, tehát mindennek előtt az iparosodást támogatták, illetve ugye a hadsereget szerették volna megerősíteni.

Na most, 1899 volt az, amikor hát ugye itt a Hokkaidói bennszülöttekkel, tehát az Ainukkal, hát úgymond, hogy valamit kezdeni kellene, és akkor hoztak egy úgynevezett Ainukról szóló védelmi törvényt, tehát ezt egy ilyen nagyon szép elnevezéssel, hogy ez az ő védelmükben jött törvény, de igazából ugye itt az ő asszimilációjukról volt szó, tehát sajnos itt hát ugye nemzetiségi törvény Japánban, hát ezt inkább papír zacskóba burkolt, gyönyörű, szép dolog, ami csillog-villog, de hát ugye ha kibontjuk, akkor nincs benne semmi.

Egyébként azt is hozzá tenném, hogy 2008, tehát még egyszer hangsúlyozom, 2008-ban ismerte el egyáltalán egy törvényben a Japán Parlament az Ainukat, mint kisebbséget. Tehát addig olyat, mint Ainu nem igazán, hiszen az volt a háttérben, mert hogy nincsenek Ainunk, nincs olyan, hogy tiszta Ainu, tehát az Ainuk is japánok, de 2008-ig kellett várni ahhoz, hogy egyáltalán elismerjék őket, és 2017-ben kereken 13 118 Ainut vettek nyilvántartásba. Tehát ez azt jelenti, aki ugye saját maga is Ainunak vallja magát, hiszen azért azt is hozzá kell tenni, hogy aki Ainunak lenni azért nem volt eddig könnyű, mert megkülönböztetés és mindenféle hátrányos helyzet várt sajnos rájuk.

Még egy dolog, amit gyorsan idehozzá tennék, hogy Hokkaido és miért különleges Hokkaido, hiszen így kezdtük a beszélgetést, és ugye Japán más része, mert a fejlődést, hogyha megnézzük Japán fejlődését, minden más sziget, tehát Honshu és a délebi szigeteken indult be a rizs termesztés, tehát egyáltalán a mezőgazdaság az, ami elindult mondjuk a vadászat mellett, de Hokkaido volt az a terület, ahol, hát mondjuk így az ainuk révén is, a legtovább ezt a vadászó-halászó gyűjtögető életmódot megtartották. És még egy fontos, ez már az utolsó talán, amit így hozzá tennék, a kultúrával, az ainu kultúrával kapcsolatban, ez pedig az ainu, ő isten felfogásuk, az úgynevezett Kamui, tehát maga a szó is hasonlít ugye a japán kami, kamisama, innen is eredeztetik ugye ezt a japán szót is, az ő isten felfogásuk, az nem feltétlenül, tehát nem tennék egyenlőséget az animizmus és a Kamui között, mert egy picikét azért más. Tehát ők úgy gondolják, hogy az emberen és a természeten kívül az élőlények, a jelenségek, minden jelentik az életnek a forrását. Az, hogy az isten és az élet forrás, maga ezt talán ez az isten szó sem igazán megfelelő erre a Kamui kifejezésre, igazából ilyen kapcsolat, tehát hogy az ember és az emberen kívüli mindenség közti kapcsolat és ezek a hatásuk.

Ez mind a Kamui, tehát azért mondom, hogy ez egy kicsit azért más, de ez a gondol, tehát ezek az alapgondolatok, ez ugye a sintoizmusban is valahol megjelenik.

[Szelei András] (17:07 - 17:08)

És ez nekem nagyon szimpatikus.

[Yanagisawa] (17:08 - 18:03)

Igen, tehát azért mondom, hogy én ezt így gyorsan szerettem volna mindenképp beszúrni, hogy tudjuk azt, hogy egyáltalán most Hokkaido hol van és hogy miről beszélgetünk. Visszatérve akkor rád és a történetre, hogy te hogyan kerültél egyáltalán Japánba. Említetted korábbi beszélgetésünkkor, hogy az úgynevezett VOF szervezetnek egy féléves ösztöndiával indultál neki a világnak, de hát te eredetileg nem is igazából Japánba készültél, hanem te Ázsiát céloztad meg, te inkább Ázsia iránt érdeklődtél.

Igen. Tibet és más India, ezek a részek izgattak, de hát itt volt ez a lehetőség, és akkor te elindultál Japánba. Mi ez a szervezet, létezik ez most még, hogyan kerültél te ezzel kapcsolatba?

[Szelei András] (18:07 - 18:26)

Létezik ez a szervezet. Hát, Worldwide Opportunities on Organic Farms, ez a hivatalos neve, ami én másképp hívtam akkor, amikor ezen keresztül Japánba kerültem, de a host családok sem pontosan tudták, hogy ez tulajdonképpen minek is a rövidítése.

[Yanagisawa] (18:27 - 18:31)

Ennek a linkjét majd betesszük a podcast leírásban, hogy ugye meg lehessen nézni.

[Szelei András] (18:32 - 18:48)

Nem ösztöndíj volt ez, hanem egyszerűen csak, ez csak egy szervezet, ami összetud kötni családokat, hát főleg családokat vagy farmereket, családi vállalkozásokat, érdeklődőkkel, azokkal, akik kíváncsiak arra, hogy itt Japánban, hogy csinálják bizonyos dolgot.

[Yanagisawa] (18:48 - 19:01)

De akkor itt most nem feltétlenül munkaközvetítősről van szó, hanem ez egy inkább belekóstolás, egy kulturális megmutatás a mezőgazdasági farmi életnek.

[Szelei András] (19:01 - 19:19)

Igen, ez egy kulturális és oktatási csereprogram jellegű dolog. Azt sincs megkötve, hogy mennyi időre használhatja ezt egy ember, de úgy tudom, hogy talán egy héttől, mondjuk egy hónapig, de lehet, hogy több hónapig is maradhat.

[Yanagisawa] (19:20 - 19:21)

És akkor ezt bármikor fel is lehet mondani?

[Szelei András] (19:22 - 19:44)

Nem hiszem, hogy ez bárkinek érteke. Információcsere, meg levelezés, mielőtt, igen, az ember nagyjából tudja, hogy mi várott rá, körülbelül saját maga is tudja, hogy mi érdekli, és akkor e szerint választ. Tehát ugye van egy lista, és akkor abból az érdeklődők maga, önmaga szűri ki azokat, akik szóba kerülhetnek, és akkor azzal beül pedig.

[Szelei András]

lelevelezi, vagy telefonon megbeszéli, hogy mi várhat rá.

[Yanagisawa]

Ezért fizetni is kell, és ezért a munkáért kap az ember fizetést is, vagy ez egyszerűen tényleg egy ilyen, mint a csere alapon megy?

[Szelei András]

A cserébe azért, hogy valaki ott lehet ezekben a családi vállalkozásokban, és részt vehet, tehát tanulhat azon keresztül, hogy dolgozik, csak szállást és ellátást kap. Ugye, tehát valamiféle ilyen emberi kapcsolatok is azért kialakulnak, és beszélgetnek egymással az emberek, és a hossz családok nagyon szívesen, sok esetben nagyon szívesen megmutatják azt, amit megtudnak a környéken, vagy kölcsönadják az autót, mint nekünk, és persze, akkor menjünk el pár napra, vagy...

[Yanagisawa]

Nálad a kommunikáció akkor hogyan folyt? Mert hogy akkor te még ugye nem beszéltél japánul, illetve én feltételezem, hogy a hossz családok sem annyira angolul.

[Szelei András]

Összesen három helyen voltam fél évet, és ebből két helyen viszonylag jól tudtak angolul, és az egyik helyen hát annyira nem. Valahogy működött a dolog, igen.

[Yanagisawa]

És milyen munkát választottál?

[Szelei András]

Első alkalommal a Kagoshima, a külső legdélebbi városa mellett, ez egy ilyen kávézó volt, ahol dolgoztunk.

[Yanagisawa]

Ezért mondod ugye több eszem, hogy dolgoztunk, mert akkor az akkori barátnőddel te jöttetek.

[Szelei András]

Igen, igen.

[Yanagisawa]

És akkor te eladó voltál, vagy mit csináltál ott a kávézóban?

[Szelei András]

Én igazából a kávézó környezetét építettem, és tehát ilyen házkörüli munkákkal foglalkoztam. Külsőnek egy másik részén, Oita tartományban, ott virágföldön dolgoztunk. És aztán később Hyógó tartományban, én kertet építettem maga a ház, és ahogy így a nagy kertje egy völgyben záródott, és tehát így a ház mögött és a kertek mögött szép erdő.

[Yanagisawa]

És akkor azt áruld el, hogy ilyenkor téged irányítottak, tehát azt mondod, hogy kertet építettél, tehát magyarán megmondták, hogy mit csinálj, vagy pedig ez a te teljesen saját ösztöneidre volt bízva, hogy ott te akkor mit tegyél, és mit csináljál?

[Szelei András]

Nem, hát a tulajdonostok. Ez egy hobbija volt, hogy organikus kertet alakítson ki a háza körül. Együtt átgondoltuk, kitaláltuk körülbelül, miből lehetne ezt megvalósítani.

[Yanagisawa]

Akkor ugye én feltétezem azt, hogy azért ezermesternek kell lenni valamilyen szinten. Te eredetileg azért nem egy ilyen kertépítő vagy, ugye a szakmádat tekintve. Honnan jött te egyáltalán ez a tudás?

[Szelei András]

Fogalmam sincs, hogy honnan jött.

[Yanagisawa]

Kérdezték, amikor felvettek?

[Szelei András]

Nem emlékszem, hogy kérdezték volna. Azt tudom, hogy amikor a kertépítésről volt szó, akkor ott ugye tudtuk, hogy kertépítésről volt szó, és akkor hát persze tudok kertet építeni, meg tudok csinálni bármit.

[Yanagisawa]

Nem tudtad még azért, hogy ebből mi lesz, de bevállaltad. Én ezt most csak azért kérdezem, ennyire rámenősen, mert így hallgatva például podcast hallgatók, hogyha van olyan valaki, aki azt mondja, hogy ó, hát ez egy érdekes dolog, lehet ő is megpróbálná, hogy ez körülbelül mire számítson, vagy milyen habitusnak kell lenni ahhoz, hogy ebből belevágjon. Tehát magyarán, amit ugye kérnek, vagy amire igény van, akkor arra azt kell mondani, hogy igen, persze, megcsináljuk, és akkor megcsináljuk.

[Szelei András]

De hogyha valaki egyáltalán nem érzi magában a készséget rá, akkor inkább nem mondja azt, hogy nekem a szüleim háza és kertes háza, úgy érzem, hogy sok mindent meg tudok csinálni. Szerintem mindent meg tud az ember csinálni, ha van valamiféle ilyen képzelő eleje, tud használni szerszámokat. Nekem ezek nem voltak problémák.

[Yanagisawa]

Tehát akkor ezt kell ahhoz, hogy az ember egy ilyenbe belevágjon, kreativitás, akaraterő, egy némi kis tapasztalat, és még egyszer akaraterő. Te akkor az első tapasztalatod Japánnal, és ez egy fél éves utazás volt. Visszagondolva arra az időre, és a mostani időre, hogy ott élsz Japánban, Hokkaidon, milyennek látod a japánokat?

Milyennek voltak akkor, és milyennek most? Mennyiben változott a véleményed?

[Szelei András]

A véleményem lehet, hogy nem változott, inkább csak elfogadóbb vagyok, meg többet látok kontextusában a dolgokat. Tehát, hogy különösebben nem lelkem el meg semmi, vagy nem akadok ki igazából semmin. Eleinte nagyon fura volt a kommunikáció hiánya, tehát nem is csak a nyelvi problémák, hanem más, tehát nem csak magunk és a hossz család között, hanem így környezetünkben, egymás között is az emberek, tehát japánok japánokkal is viszont a keveset beszéltek munkaidő alatt, vagy még azon kívül is sokszor.

Tehát, hogy sok ez az együttlét, amikor ilyen szót együtt mozognak, együtt dolgoznak, egymás mozdulatait meg reakcióit várják, nincs konkrét irány, úgy érzem, hogy nincs konkrét irány, mert senki nem beszél semmiről, inkább csak valahogy követik egymást, mint hogyha minden menne a maga sodrában. Vannak azért szerepek, tehát nagyon fontos az, hogy ki mikor érkezett, milyen pozícióban, hogy mindenki alulról haladt fölfelé, és ez sokat számít, és Európai fejjel, vagy nyugati fejjel, de lehet, hogy ez azért nem Európán belül is minden országra igaz, azt hiszem, hogy több kommunikációt várunk el, hogy egyértelműbb legyen minden, és hogy ne kelljen túl sok energiát abba feccelni, hogy kitaláljam, hogy mit gondol a másik. De ez itt része a mindennapoknak.

[Yanagisawa]

Udvariasok a japánok? Ugye van egy ilyen szokásunk azt gondolni, hogy mindenhol, minden környezetben, minden esetben nagyfokú udvariassággal állunk szemben. Tehát akkor, amikor nem feltétlen egy vendégfogadás van, hanem hát ugye ott dolgoznod kell.

Udvariasok?

[Szelei András]

Én úgy tapasztalom, hogy udvariasok. Ha szolgáltatóipar, vagy hivatal, vagy szolgáltatóipar, mindenki hivatalból udvarias, de hihetően udvarias. Tehát így ráhangolják valahogy magukat arra, hogy udvariasok legyenek, és aztán munkán kívül pedig, vagy hazamennek és a családdal, mert lehet, hogy teljesen más.

[Yanagisawa]

Ez jó szerinted? Mert ugye Európában ez nem így működik. Hát szerintem ettől mindenkinek valahogy könnyebb.

[Szelei András]

Az élet dolgai valahogy legalább, hogyha valamit el akarok intézni, vagy valahogy alapján be akarok menni vásárolni, akkor azt érzem, hogy kedvesen szólnak hozzám, és udvariasok. Segítőkészek. De hogy ez számukra adott esetben milyen megterhelést jelent, vagy mennyi stresszt.

[Yanagisawa]

Te megváltoztál egyébként? Rád hatott ez az udvariasság?

[Szelei András]

Hát ez jó kérdés.

[Yanagisawa]

Te is így állsz hozzá emberekhez, hogyha most neked nincs jó kedved?

[Szelei András]

Nem. Ha nincs jó kedvem, akkor nem tudok úgy mutatkozni, hogy mindenkinek jó kedve van, és vidám.

[Yanagisawa]

De hogyha kell, akkor elvégzed a munkát abban a formában, ahogy megkérik. Hát attól még, hogy mondjuk nem mosolyogsz folyamatosan, azt nem érezteted, hogy neked esetleg problémád van.

[Szelei András]

Nem, mert az én problémám, az nem a kuncsaft problémája. Ha valami bajom van, akkor nekem is hullámzik a hangulatom, valamikor jó a kedvem, valamikor túlszak minden nyomat, és igyekszem udvarias lenni, és türelmes, és megcsinálni azt, amit meg kell. Hogyha pedig úgy érzem, hogy ezt nem lehet, akkor elmagyarázom, hogy ezt miért nem lehet.

[Yanagisawa]

Mi az a legfontosabb készség talán ahhoz, hogy valaki meg tudjon maradni Japánban hosszú távon szerinted?

[Szelei András]

Hát kicsit vissza kell venni az énből szerintem. Igen, többet kell tudni figyelni a másikra. Nem kell irányítani vagy erőltetni azt, amire nincs fogadókészség.

Hogy nem érzi az ember az egyetemű választ a kérdéseire, vagy nem úgy reagálnak, ahogy elképzeli az ember, és akkor nem kell erőltetni azt, amit az ember akar, csak együtt kell tudni sodródni az eseményekkel.

[Yanagisawa]

Igen, nem mindenen fennakadni, elfogadni azt a történéseket, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy bele kell törődni, igaz?

[Szelei András]

Igen, ez rendben.

[Yanagisawa]

Mindegy, hogy ez a saját életének az irányítója, de nem feltétlenül kell hatalmas lándzsákkal harcolni.

[Szelei András]

Ugye vannak határok, nem akarja, hogy valaki megsértse a saját határait, de rugalmasnak kell lenni, azt hiszem. Értem, beugrott egy kép, a bambuszokról, hogy fúj a szél, megütik, akkor így leng, kileng, egész így hajlong néhányat, de úgy ott marad.

[Yanagisawa]

Ezt egyébként a japánok a fűzfára szokták mondani.

[Szelei András]

Fűzfát?

[Yanagisawa]

Igen, igen. Mert hogy a fűzfa az nagyon hajlékony, és hogy a szél azért ezt jól megfújhatja. Ez az egyik része. A másik pedig, hogy ugye a fűzfa az, aminek a gyökérzete annyira erős, hogy a legvékonyabb talajban is annyira erősen meg tud állni, hogy bármilyen szél jön, akkor nem kidönti, hanem pontosan csak meghajlítja, de utána visszatér az eredeti állapotába.

[Szelei András]

Igen, ez egy nagyon jó példa, amit mondasz. És a bambusz is ilyen.

Erősebb nálam a bambusz.

[Yanagisawa]

Ugye Európában meg hát sokszor mi, nem tudom, tölgyfának vagy akácfának képzeljük magunkat. Tölgyfák vagyunk. Mi csak megtörni tudunk.

De ugye egyszer visszamentél Magyarországra, de aztán másodjára, 2005-ben visszajöttél Japánba. Ez hogyan alakult? Ugye itt megismerkedtél a mostani feleségeddel is, ez is közrejátszott.

[Szelei András]

Igen, az első út alkalmával találkoztam már vele, de utána valahány hónap után változtattunk pár levelet. Szóval elkezdtünk levelezni, és világkörüli út után Magyarországon is járt, néhány hónapot eltelt, és akkor többször találkoztunk, együtt utaztunk. Ő visszajött Japánba, és egy fél évre rákövettem én őt.

[Yanagisawa]

Tehát akkor a második utad végül is akkor a feleséged révén.

[Szelei András]

Tehát ő elkezdett dolgozni Japánban, és én meg akkor így követtem őt.

[Yanagisawa]

Arra visszatérve, ugye visszamentél Magyarországra, tehát fél év eltelt Japánban, visszamentél Magyarországra Magyarországon. Volt valami olyan hatása annak a fél évnek az akkori Magyarországi életedre? Másképp álltál hozzá dolgokhoz például, vagy egyszerűen minden ugyanúgy a régi kerékvágásban visszaállt?

[Szelei András]

Hát erre, arra, hogy másképp álltam volna az okhoz, abból az időben nem emlékszem. Csak arra, hogy Japán után, tehát itt nagyon annyi minden történt szerintem, hogy sokáig nem volt kedve menni sehová.

[Yanagisawa]

Tehát visszatérve akkor visszajöttél Japánba, és hát akkor már úgymond elindult életed. Hogyan nyíltak meg számodra itt az idéző elvetett lehetőségek? Úgymond a mindennapjaidat kellett gondolni, tehát a munkát hogyan találtál, egyáltalán a nyelvtanulás, az hogyan zajlott, hogyan kezdtél el kapcsolatokat építeni, vagy mindig ott volt a háttérben a feleséged, ő mennyire segített, vagy éppen mennyire befolyásolt, ez hogyan zajlott nálad?

[Szelei András]

A feleségem, tehát ugye Hokkaidói, ő ezért választotta akkor 2005-ben Hokkaidót, és hát, hogy itt valamennyire nyitottabbak is az emberek, mert ugye az ország külön területeiről jönnek, vagy áll, mert folyamatosan ugye most is szerintem, viszonylag nyitottak az emberek. De hát ugye Kushiról az nem egy olyan város, ami teli van élettel. Körülbelül mennyien laknak egyébként ott?

Hát, hogy ott szerintem egy ilyen most ilyen 130.000-140.000. Igen, más lépték, igen.

[Yanagisawa]

Persze, Japán léptékben valóban.

[Szelei András]

Egy kis város, igen, és kicsit nehéz volt munkát találni, ugye nem nagyon vannak külföldiek, senki nem tud angolul, vagy azért tudnak, csak kevesen. Szóval akkor sok időt töltöttem Japán tanulásra, de nem iskolában tanultam, hanem tankanyagban. És amit tanultam, igényem volt arra, hogy közlekedjek a városban, és vásárolják, és találkozzak emberekkel, és ugyanazokat a mondatokat, vagy kérdéseket egy nap több embernek is fel lehet tenni.

[Yanagisawa]

Persze.

[Szelei András]

A város különböző pontjain.

[Yanagisawa]

A nyelvi tudásod fejlesztése, akkor ez teljesen akkor ilyen téren autodidakta, illetve hát akkor a feleséged állt melletted, és segített.

[Szelei András]

Később egy kicsit jártam magántanárhoz, az is jó volt.

[Yanagisawa]

És akkor elindultál munkát keresni. És akkor, hogy álltak hozzád, amikor...

Itt most a nagy kérdésem az az, hogy mennyire kellett itt valamit bemutatnod arról, hogy te mit tudsz? Tehát magyarán kértek-e papírokat, hogy neked mi a végzettséged?

[Szelei András]

Nem, ilyenek itt nincsenek.

[Yanagisawa]

Tehát Hokkaidon ilyen nincs?

[Szelei András]

Van, ahol van. Nyilván ez munkahelye, válogatja, de tehát amit én tudtam csinálni, hogy én grafikusként dolgoztam kb. 10 évet akkor már Magyarországon.

Kusiróban, angol nyelven tulajdonképpen nem lehet semmit csinálni, de azért volt úgy, hogy grafikai előkészítő munkáknak bizonyos részeit meg tudtam csinálni.

[Yanagisawa]

A munkatársak, amikor elkezdtél dolgozni, hogyan viszonyultak hozzád? Befogadóak voltak, vagy te éreztél mindig azért egy falat? Te, hogy érezted?

[Szelei András]

Én inkább megnyíltam, mint ők. De tehát én nem dolgoztam cégnél vagy olyan helyen, volt egy családi vállalkozás, ahol segítettem.

[Yanagisawa]

Mi az a létszám például, amit el lehet képzelni, hogy Hokkaidón mondjuk így egy családi vállalkozásnál hányan dolgoznak?

[Szelei András]

Öten dolgoztak abban a családi vállalkozásban.

[Yanagisawa]

Most csúnyát fogok kérdezni, kihasználtak? Mármint olyan értelemben, hogy olyan feladatot is próbáltak volna rád bízni, amivel eredetileg…..

[Szelei András]

Nem, egyáltalán nem.

[Yanagisawa]

De ezt csak azért kérdezem, mert ugye sokszor hall az ember olyat, máshol, nem feltétlenül Japánban, hogy ugye teljesen mást kérnek tőled.

[Szelei András]

Nem, ez azóta sem volt ilyen.

[Yanagisawa]

Ez részben tőled is függ, tehát ahogy hozzáállsz az elején, mindent kérdezel, lefixálsz stb., vagy pedig ezt úgy lehet látni?

[Szelei András]

Nekem semmi ilyen negatív tapasztalatom soha nem volt itt. Tehát ha valami gyanús, vagy nem tetszik, akkor nem erőltetem, senki nem erőltetettem semmit, amit nem akartam megcsinálni, mindent meg lehetett beszélni.

[Yanagisawa]

Ezt csak azért kérdeztem, és azért így kérdeztem, mert sokszor hallom azt, hogy Japánoktól is egyfelől, meg hát természetesen Európában is, hogy annyira diverz ugye az európai munkamegosztás, hogy amire nem vettek föl, ami nincs benne a leírásban, a munkaleírásban, ugye azt nem csinálom meg. Ugyanakkor Japánban pedig az a jellemző, hogy az egészért dolgozunk. Hogy a családi vállalkozás működjön és jól működjön, ahhoz akkor minden dolgozó, mindenki teljes egészében részt vesz, és hát, ha adódik olyan feladat is, ami nem feltétlenül az ő reszortja, akkor azt is természetesen minden további nélkül megcsinálja.

Na most haladjunk akkor egy picit tovább. Akkor a Hokkaido után jött el a Honsú szigeten lévő Nagano megye, ami ugye híres, hát egyfelől anno volt itt ugye a téli olimpia, a Naganoi olimpia, te itt egy újabb dologgal, az asztalossággal, meg hát ilyen formán a kézművességgel is megismerkedsz, illetve elkezded itt a Kenus idegenvezetéseket is. Hogyan jött ez a dolog?

2007-től indultál, és hát ugye ennek egy nagyon érdekes része lenne, ugye ez a Karaszavai hütte, ami a japán Alpok, ahol egy ilyen menedékház a hegymászók számára, amit ugye úgy kell elképzelni, hogy egy magas hegyen, te meg ott vagy, több más japán magaddal, és fogadjátok a hegymászókat, de ugye ott töltöd az idődnek a legnagyobb részét. Hogyan jött Nagano?

[Szelei András]

Nagano onnan jött, hogy ugye a feleségem gyakorlatilag bárhol talál munkát magának, Japánban gyógyszerészként. Ha egy várost vagy egy falut kinéz, hogy ott szeretne élni, akkor ott lesz gyógyszerész a következő héttől. Hát miután én a hegyeket szeretem, akkor legyen Nagano.

Matsumoto város, azért elég sokan ismerik, és ugye Matsumoto a japán Alpok mellett található, és ott van egy kiterjedt szép nagy völgy, és akkor ott is egymást érik a települések, és a Japán Tenger felé, ha megyünk, akkor ugye, ahogy szűkül be a völgy, az állódnak a hegyek, és akkor Matsumoto, Azumino és Ómachi, ez a három nagyobb település van, Matsumoto a központ, és akkor, ahogy azon a vidéken, tehát a Japán Tenger felé van, ugye Hakuba, ami a naganoi téli olimpia egyik helyszíne volt, és azért nagyon-nagyon szép vidék, azóta is tulajdonképpen oda vágyam vissza, nagyon sok barátom lett ott.

[Yanagisawa]

Ott akkor már mások az emberek, mint Hokkaidon?

[Szelei András]

Számomra nem voltak mások. A feleségem szerint a naganoiak elég zártak.

[Yanagisawa]

Igen, ez így van.

[Szelei András]

De nekem semmiféle ilyen tapasztalatom nincs. Hát én nem éreztem, mert hogy én mindig találtam olyat, akivel jól tudtam beszélgetni, vagy aki érdeklődött, hát elkezdtem felfedezni a környéket, meg betérni olyan helyekre, amik szimpatikusak voltak, és beszélgetni emberekkel, és valaki mindig akadt, akinek volt ötlete arra, hogy kit keressek karakterben, illik hozzád. Vagy amikről beszélsz, biztos, hogy érdeklődni fog ez vagy az az illető.

[Yanagisawa]

És akkor te miről beszéltél? Tehát azt mondtad, hogy hát én egy kreatív ember vagyok, hát ugye mondjuk a grafikusság, meg az asztalosság, azért eléggé távol esik egymás. Tehát hogy honnan jött az, hogy...

És akkor valaki azt mondta, hogy hát ott van ez az asztalos, ugorj be hozzá. Tudom én lehetett volna a szobafestő is. Tehát ez hogyan jött?

[Szelei András]

Azt hiszem ez úgy jött, hogy amit mondhattam, aztán az volt, hogy szeretem a kreatív munkát, a szerszámokat szeretem használni, alkotómunkát. Szerintem említettem azt, hogy szeretnék fával dolgozni. Nagyon érdekes volt, mert két teljesen külön úton ugyanaz az emberhez irányítottak.

[Yanagisawa]

És akkor becsöngettél hozzá, és azt mondtad, hogy XY hajlott, ahogy én jöjjek?

[Szelei András]

Volt egy kézművesvásár, és ott találtam meg őt. Oda mentem hozzá, és akkor így beszélgettünk.

[Yanagisawa]

És akkor ezt tök komolyan vette?

[Szelei András]

Ugye ő tudott angolul valamennyit, és a gyerekeik közül is volt, aki részt vett egy csereprogramban, egy amerikai csereprogramban, és nyitott volt a másra, meg a világra, meg érdekelték az emberek, és akkor mondta, hogy persze, menjek el a műhelyébe.

[Yanagisawa]

Elmentél a műhelyében, megnézted, és elkezdtél ott dolgozni, és akkor ezt úgy komolyan vette? Azért valljuk be, hogy hát nagyon sok olyan van, hogy a kezdeti lelkesedés, és ez megvan, de aztán valahogy úgy két-három alkalom után úgy szépen elül a dolog. Ez az egyik, ez a munka vállaló részéről.

A munkaadó részéről pedig az, hogy egyáltalán már az elején sem igazán veszi be, aha, persze, hogy ne, hogy ő hogyan kezelte, vagy te hogyan láttad ezt? Elmentél, elkezdtél dolgozni, ő meg irányított, vagy még azt sem, mert hát ugye nem volt abszolút az asztalossághoz semmilyen skill-ed, mert ez valahogy meg kellett tanulni.

[Szelei András]

Szóval csináltam otthon pár dolgot, és voltak ötleteim, és hogy mit szeretnék csinálni, és ezt mutattam is neki. Panaszkodtam, hogy hát így van elképzelésem, de nincs szerszámom, nincsenek gépeim, nincs semmi, viszont érdekel a dolog. Jó, hát akkor menjen kell, és akkor így rám nézett olyan feladatokat, amiket már meg tudtam csinálni, és hát persze rám nézett meg egyáltalán, hogy egy mindent mondjuk tizedmilliméter pontosággal le kell vágni, meg le kell csiszolni.

Nekem ez a dolog fekszik. Én szeretem a precíz, aprólékos dolgot is, meg tökéletes illesztéssel. Tehát ezeknek a szerszámoknak van, a lelkük van, és akkor az, aki több évtizedig dolgozik, pontosan tudja, hogy hol csúszik félre a dolog, hol nem annyi az annyi, és akkor hol kell hozzátenni fejben azt, hogy ez plusz 0,2 milliméter jobbra.

[Yanagisawa]

De ezeket elmondta? Vagy ezzel te jöttél rá?

[Szelei András]

Hát elmondta.

[Yanagisawa]

És akkor te tulajdonképpen segítőévé váltál?

[Szelei András]

Igen, igen, igen.

[Yanagisawa]

Alkalmazott?

[Szelei András]

Igen, akkor egy héten három vagy öt napot dolgoztam vele. A Ghibili Múzeumnak is, ő csinálta a múzeum étterem, büfé részéhez, meg egyéb helységeknek a székeit. Szerintem nagyon sok mindent csináltunk.

[Yanagisawa]

Megtaláltad azt, amit kerestél, és akkor te ebben úgy kitejesedtél, vagy pedig volt egy hiányérzeted?

[Szelei András]

Én szerettem azt csinálni, nem volt, igazából nem volt hiányérzetem, csak valahogy nem volt elég, úgy éreztem. Valóban nem volt mindig elég munka, és ezért aztán keresnem kellett mást is. Tehát nem jöttem volna ezt vele, ha ő csak asztalos szerintem.

Tehát benne volt mindenféle projektekben. Például a macumotói kézművesvásár, a Crafts Fair, aminek az egyik elindítója ő volt, de most kb. 35 vagy 35.

éve mehet ez az egész, és hát ez így idővel Japán legnagyobb kézműves vásárával nőtte ki magát, tehát egy néha így elmentünk barátokkal beszélgetni, tehát az ő ismerőseivel beszélgetni, engem is magával, úgy bemutatott, tehát hogy nem csak asztalos munka volt, hanem projektépítő, igen, ilyen mindenes.

[Yanagisawa]

A te szemléletedben, tehát így, ahogy telik az idő, az asztalos műhelyben, mondjuk visszagondoltál Magyarországra, ahova aztán majd ugye megint újra visszatérsz, de hogy akkor változott-e Európa iránti nézőpontod? Hogyan tekintettél Európára? Hogyan láttad akkor magad?

[Szelei András]

Naganóban én nem vágytam vissza Európára. Hiányzott, de nem igazán töltötte ki ezek a gondolataimat. Tehát lekötött az, ami itt történt, csak így néha vágytam arra, hogy európai városokban bóklásszak, hogy abban a közegben legyek.

[Yanagisawa]

És akkor itt bejön ez az Alpoki hegyen lévő dolog. Igen, ezt, hogy találtad, hogyan jött? És mi volt ez pontosan?

[Szelei András]

Volt előtte még, tehát az asztalos munkával párhuzamosan, hétvégenként voltak kenu túrák és hőlégballonozás.

[Yanagisawa]

És mik hőlégballonozás?

[Szelei András]

Valahogy így a természetközeli dolgok, meg aktív turizmus, meg ilyesmi. És akkor kajakozni, meg kenuzni szerettem, meg szerintem tudtam is.

[Yanagisawa]

És akkor te elkezdtél így ilyen túrákat tartani?

[Szelei András]

Nem, nem, tehát ez egy cég, és ha arra régióra kíváncsi a Japán, akkor odajönnek, néhány órát vagy egy pár napot eltöltenek azon a vidéken, és akkor így az egyik programlehetőség az, hogy kenuznak. Kuraszava Akirának van ez az Álmok című filmje, és ennek az egyik, talán az utolsó epizódnak a felvételi helye, ahol felépítettek vízimalmokat. Ezen a környéken fették fel, és akkor ezen a környéken volt ez a kenuzás, ilyen kenus idegenvezetés.

És akkor így a városban volt egy hegymászóbolt, és aztán engem a hegymászás mindig fiatal korom óta érdekelt, meg szerettem, Európában is sokat jártam, és hát ugye ezeket az üzleteket azonnal megtalálom, és időt töltök, és beszélgetek a tulajdonossal. Ahogy kiismert, és mondtam, hogy valami munkát keresek, összehozott a menedékház főnökével. Akkor volt egy interjú.

[Yanagisawa]

És akkor mit kérdeztek ezen az interjún?

[Szelei András]

Nem tudom, hogy mit kérdeztek.

[Yanagisawa]

Mire van szükség ahhoz, hogy valaki egy ilyen helyen dolgozhasson? Kitartásra?

[Yanagisawa]

Fizikai erőnlétre, türelemre.

[Szelei András]

Arra is.

[Yanagisawa]

Vigyél, japán nyelvtudásra, angol nyelvtudásra.

[Szelei András]

Azt szerintem jó pont volt, hogy tudok angolul is. Igen, és mi kellett még? Régebben még Európában nagyon szerettem volna néhány hónapot menedékházban dolgozni.

Magas hegyeket szerettem meg. Tehát ugye a hegymászást meg ezeket is. Nem tudom, valahogy úgy döntöttek, hogy jó, oké.

[Yanagisawa]

És ez a menedékház hány méteres hegyen volt?

[Szelei András]

2300 méteren van a menedékház. Körülötte vannak ezek a 3000-es csúcsok. Ugye ez tavasztól őszig.

És április közepén helikopterrel ment mindenki fel. Elviszik a csapatot.

November közepén pedig mindenki legyalagol a hegyről. Addig folyamatosan a csúcson vagy. Nem, nem.

Tehát én havonta nyilván néhány napot lementem.

[Yanagisawa]

De az a saját lábon.

[Szelei András]

Nem, akkor már nincs. Az első alkalommal van a helikopter.

[Yanagisawa]

Ja, ez a kiváltság csak az első alkalomra érvényes. És akkor utána már, akkor havonta egyszer akkor lejöhettél.

[Szelei András]

Akkor nagyon sok mindent fel kell vinni, és hogy haladjon a dolog, akkor még így. Meg azért feljutni abban az időszakban, ugye a lavinák is vannak, meg minden. Szóval elvesszen oda a munkaközösség.

[Yanagisawa]

Ez azt jelenti, hogy akkor te havonta egyszer látod a feleségedet.

[Szelei András]

Igen, meg ő is egyszer feljött havonta.

[Yanagisawa]

Felmész. Mármint a hegyre, a csúcsra, a 2300 méterre, ott van a menedékház.

[Szelei András]

Ez nem a csúcs, tehát az a csúcsok alatti rész.

[Yanagisawa]

Bocsánat, igen, tehát a csúcs alatti részen vagy. Mennyi ez a csapat? Hány ember?

11-12. De ez azt jelenti, hogy te vagy egyedül fehér ember.

[Szelei András]

Én vagyok egyedül, nem japán. Tehát fele fér, fiú, fele lány. Csak hát így a munkákban azért van különbség.

[Yanagisawa]

És mit kell csinálni? Illetve neked volt valami munka leírásod például? Vagy volt egy szerződés?

Ha már oda te elmész, akkor már azt csinálsz, amit mondanak. Vagy ez hogyan működik?

[Szelei András]

A szerződés biztos, hogy volt. Most én nem emlékszem.

[Yanagisawa]

Hogy mennyire volt ez azért lefixálva, hogy tényleg tőled mit várnak?

[Szelei András]

Mindenki ugyanazt csinálta. Ugye, aki már régebb óta ott volt, és mondjuk a konyhai munkára, az a menü összeállítására meg az ételek megrendelésére specializálódott. Tehát ugye azt én nyilván nem tudtam megcsinálni, meg még mások sem igazából ebből a csapatból, de ő ugyanúgy segített nekünk havat lapátolni, vagy karbantartó munkákat végezni.

Tehát mindenki minden csinált. Ami érdekes volt egy kicsit most így, hogy mindenki minden csinálta. Tehát amikor felmegyünk áprilisban ehhez a menedékházhoz, a helikoptere, akkor a menedékház még nem látszik ki a hóból.

Tehát ugye fel kell vinni ezeket a hóhányó gépeket is, a helikopterrel. Ki kell ásni, és akkor mondjuk a nagy épület az két emeletes plusz ugye tető. Körülbelül lehet sejteni, hogy hol van a legmagasabb pontja, és akkor onnan elkezdjük kiásni ezt az egészet.

[Yanagisawa]

Ez mennyi idő?

[Szelei András]

Egy nap alatt már be lehet jutni abba, tehát a nagy épületnek a legfelső ablakán keresztül be lehet jutni az épületbe.

[Yanagisawa]

És akkor ablakon keresztül bemászik a tizenkét ember.

[Szelei András]

Az ablak, amíg összeáll, ez kb. két hét, ami eltelik azután, hogy felmegyünk helikopterrel, és nyit a menedékház.

[Yanagisawa]

És akkor bejutottatok, és elkezdődik úgymond a munka, és akkor neked mi volt a feladatod?

[Szelei András]

Összerakni a teraszokat, felépíteni a kinti büfét, tehát ezeknek az ideigenes helységeknek a belső kialakításra. A lakótér, embertételen, olyan általános karbantartás, jönnek a hegymászók.

[Yanagisawa]

Milyen volt ez a csapat? Tehát, hogy hogyan tudtál te ezzel a csapattal közösen együttműködve dolgozni? Voltak-e összetűzések?

Ezt hogyan kezeltétek? Kinéztek-e téged? Volt-e olyan, hogy csúnya szóval élve, kiközösítettek?

Volt-e olyan, hogy te ott nem érezted jól magad, és azt mondtad, hogy na jó, akkor én most innen lemászok, és itt hagyom az egészet? Vagy hogyan kezelted mondjuk például a konfliktusokat, ha voltak egyáltalán?

[Szelei András]

Tehát kiközösítés nem volt, összetűzések nem voltak.

[Yanagisawa]

Mert azért ez hosszú idő, igaz? Tehát, hogyha azt mondod, hogy ugye tavasztól őszig, hát végül is az egész nyár.

[Szelei András]

Tehát 10-12 ember esetében azért ott már mindenféle karakter van, de azért alapvetően mindenki jó ember. Csak vannak, ki kevésbé tudja jól kifejezni magát, vagy kevésbé van kedve kommunikálni, vagy inkább ugye azt várja, hogy másik figyelje azt, hogy ő mit csinál, és csatlakoznom be magától. Tehát meg kéne elmondani.

Tőlem is körülbelül ugyanezt várták. Volt, aki érezte, hogy ez nekem azért nem minden, megy úgy, mint egy japánnak, és azért segítettek. Ilyenek voltak, hogy amikor így a konyhai munkák között, közben, tehát én úgy éreztem, hogy egyszerűen nincs mit csinálnom.

Ilyen monoton munkafázisok között vannak ilyen egy-két perces szünetek, vagy amikor várni kell. Nekem mindig a japán-angol szótár a zsebemben volt. Két perc, hát mert úgy olvasok, vagy szavakat nézegetek, vagy írom.

Tehát erre emlékszem, az nagyon rossz volt, hogy nem...

[Yanagisawa]

Persze, hiszen az a munkaidő. És a munkaidőben mást nem lehet csinálni.

[Szelei András]

Ha szemernyi dolgom nincs, akkor miért nem nyithatom ki ilyen noteszem? És akkor folytatom két perc múlva azt, ami miatt ott vagyok. Tehát ez úgy látszik, hogy egy japán zavarja.

Mert hogy miért nem figyelem azt, hogy a másik mit csinál?

[Yanagisawa]

Rád szóltak, és utána akkor te ezt tudomásul vetted, és nem csináltad többet? Vagy pedig úgy csináltad, hogy ne vegyék észre?

[Szelei András]

Meglepett, hogy úgy éreztem, hogy jó, ez problémás terep, és akkor úgy csináltam, mintha lenne valami dolgom. De hát nem volt. Tehát ez nagyon fárasztó, amikor úgy kell csinálni, mintha lenne valami dolgom az embernek.

[Yanagisawa]

Hatékony volt ez a munka? Így visszagondolom? Mármint az egész, amit ott te eltöltöttél, 3-4-ed annyi emberrel is meg lehetett volna oldani a feladatokat.

A munkaidő jobb más beosztásával is meg lehetett volna oldani. Hogy látod ezt?

[Szelei András]

Hát ez nehéz, mert nem lehet csak úgy bármikor leszaladni a hegyről, hogyha éppen nincs mit csinálni. Szóval ezt azért mindenki látta, hogy nem lehet folyamatosan dolgozni. Vannak olyan helyzetek, vagy olyan időszakok, amikor jó, akkor most csinálja mindenki, amit akar, tehát nem nézünk oda.

De ilyenkor általában mindenki bóklászott jött ment, keresett valamit, amit mégiscsak meg lehet szerelni kint a ház, az épületek körül. Én legtöbbet leültem volna egy asztalhoz, és olvastam volna a könyvet, de akkor mit gondolnak a többiek?

[Yanagisawa]

Tehát itt arról van szó, hogy van egy munkaidő, mert én feltételezem, hogy a munkaidő után azért már azt lehetett csinálni, amit akarsz, nem?

Nincs munkaidő. Tehát akkor magyarán az egész életed ebben az irányításban zajlott.

[Szelei András]

Reggeltől estig, igen, és akkor itt van koradélutáni szieszta, egy-másfél óra, meg este, amikor már mindent végeztünk, akkor oda, és akkor utána mindenki azt csinál, amit akar. Csak ugye ez attól függ, hogy amikor csak tízen voltak a menedékházban, akkor sok volt a szabadidőnk. Amikor meg hatszázan, akkor nem, akkor hajnali háromkor keltünk, és tízkor végeztünk.

[Yanagisawa]

Japánban a munkaidő, az ugye arról szól, hogy ezt be kell tartani. Na most az egy más kérdés, hát amikor túlórázunk meg, és a többi, az ugye hova számolódik, de ezzel csak azt akarom mondani, hogy a munkaidőn belül, ugye hát elvileg nem lehet telefonozni, nem lehet könyvet olvasni, nem lehet akármit csinálni, mert az a munkaidő. Tehát amit most mondasz, hogy ugye most mindenki akkor ott járkál, keresett magának valami olyan munkát, ami a menedékházra kapcsolatos, és nem pedig leült olvasni.

[Szelei András]

Igen, de azért előfordultak, hogy mégiscsak közösen tudtuk néha alakítani a dolgokat. Tehát hogyha így éreztük egymáson, hogy most... Volt ott egy pingpongasztal is nekünk, és akkor hát néha felállítottuk.

Tehát hogy senki nem áll ki, vagy nagy hangon ordibálja be, hogy jó, akkor srácok pingpongozunk, hagyjuk ezt az egészet, mondjuk mi értelme van. Tehát ugye japániért szerintem nem csinálom, de hát így elejti finoman. Nem pingpongozunk egyet, és akkor egy kicsit így megvárja, hogy ki merre indul el, meg ki mit mond, vagy jó, akkor most süssünk magunknak valamit, úgyis kevesen vannak vendégek.

[Yanagisawa]

Tehát akkor magyarán azért ők is emberek.

[Szelei András]

Hát persze.

[Yanagisawa]

Vagy nagyon jól tudják kezelni, hogy milyen helyzetben, hogyan és mikor.

[Szelei András]

Igen. Általában a cégnél, általában az véleményem az, hogy nem hatékonyak a japánok a munkában. Mert tudnak nagyon hatékonyak is lenni, akkor, hogyha pontosan tudják, minden rutin, minden a manuál szerint megy, és rutin feladatok vannak, és mindenki pontosan tudja, hogy minden elő van készítve, és kinek mi a pontos feladata, akkor tudnak nagyon hatékonyak lenni, meg nagyon jól együtt dolgozni, de amikor valami félrecsúszik, túl sok az álldogálás, a tanácskozás, a jövés, most mi legyen, most így a munkám kapcsán néha betoppanok valami ingatlan közvetítőirodába. Sok a lófrálás, tehát úgy csinálnak, mint hogyha lenne dolguk.

[Yanagisawa]

Szerinted ez egyébként máshol nincs így?

[Szelei András]

Lehet, hogy így van, nem tudom. Egyébként lehet, hogy így van.

[Yanagisawa]

Tehát mondjuk a Magyarországon, amikor hazamentél, nem így volt? Hát akkor nem. Amit most mondasz, hogy ha valami nem várt esemény történik, akkor ugye téblábolnak, és nem tudják megoldani, hogy na akkor mi történjen.

Mert hogy máshol akkor ilyenkor egy rögtön jön a megoldás, vagy pedig, hogy látod? Ezt csak azért kérdezem, mert valahol azért ez érthető. Ugye nincsen egy manuál, oké, de egy váratlan esemény, amit ugye most akkor, hogy kezeljünk?

Na de kivállalja érte a felelősséget. Valaki bemond egy megoldás eshetőséget, és hogyha az nem jön össze, akkor ő neki kell érte vállalni a felelősséget. Tehát nyilván, hogy többen kell, hogy megerősítsék egymás véleményét, és akkor ahhoz viszont meg idő kell.

Mi, ugye európaiak ezt valóban inkább egy negatív dolognak látjuk, de hogyha most őszintén belegondolunk, akkor Európában jobb a helyzet?

[Szelei András]

Akármi is történik, én nem gondolom, hogy az egyik jobb, mint a másik. Tehát ilyen is van, meg olyan is van. Meg ilyen társadalom is van, meg olyan társadalom is van.

Itt, hogyha itt ugye nem hatékonyak, de sok ember tud dolgozni egy feladaton, akkor tulajdonképpen összejön az a kapacitás. Tehát lehet, hogy öt emberrel kevesebben is meg lehet csinálni ugyanaz, de hát van ember.

[Yanagisawa]

Eddig volt, most már nincs, igen.

[Szelei András]

De itt egy összeáll a dolog, hogy semmire nem gondolom azt, hogy ez jobb, vagy az jobb, hanem ilyen is van, meg olyan is van. És akkor az, aki, hát, mint például én, ugye itt vagyok, én külföldi vagyok, én vagyok az idegen, nekem kell elfogadni. Ha nem tetszik, akkor nyugodtan elmehetek innen, tehát senki nem tart vissza.

Én rágódhatok nagyon sok mindenen itt Japánban, meg volt egy idő, amíg rágódtam és próbáltam értelmet, vagy hát megmagyarázni a dolgokat. Egyébként az, hogy a magyarázatokat keresi az ember, az jó. Csak nem kell európai aggyal megmagyarázni azt, ami történik.

Kicsit így el kell engedni a dolgokat, és többet figyelni, meg többet elfogadni, meg többet látni az országból, meg sok embert látni, és akkor így kontextusában már nem olyan rossz a helyzet. A halak úsznak, a madarak repülnek, a tehenek meg legelnek. Élőlény, élőlény.

[Yanagisawa]

Így van, és ugye ők is emberek. Igen, és ők is bevannak zárva a saját kis kalitkájukba, ahogy mi is be vagyunk zárva a saját kalitkánkba. Lejössz a hegyről.

Itt azért te hány szezont dolgoztál végig?

[Szelei András]

Kettő szezont. Másodiknál voltak, akik szerintem meglepődtek, hogy visszamentem második évre, és akkor teljesen átfordultak személyiségben, úgy éreztem. Úgy váltunk el, hogy bármikor visszamehetek, mindig nagyon várnak.

[Yanagisawa]

Ezért ez egy nagy dolog.

[Szelei András]

Igen, és az az ember is közvetlen volt velem a második évben, aki az elsőben, aki a legnehezebb volt.

[Yanagisawa]

Tehát lejöttél akkor a hegyről, és utána visszamentél Budapestre, akkor már ugye a mostani feleségeddel. Mi volt neked, számodra az a legnagyobb sok, ami Magyarországon abban a három évben élt? Tehát, hogy ez a visszailleszkedés, egyáltalán volt-e benned valami hiányérzet japán iránt, vagy akkor te ezt hogyan élted meg?

[Szelei András]

Hát sok, sok, az nem volt. Külföldiként éreztem magam.

[Yanagisawa]

Most, akik visszatelepülnek külföldről, de ez egy ilyen pszichológiai jelenség, hogy ugye vissza kell Magyarországra illeszkedni. Sokaknak ez nagyon nem megy, és nem azért, mert hogy ez külföldi lét elvitte volna az eszét, vagy ilyesmi, nem erről van szó, hanem ez egy pszichológiai jelenség, hogy ez nehézséget okoz. És azért kérdezem, hogy nálad ez volt-e, jelentkezett-e, vagy hogyan élted meg?

Igen. Milyen értelemben érezted magad külföldinek?

[Szelei András]

Valahogy óvatosabban kezdtem el közlekedni, óvatosabban beszéltem emberekkel, hogy most akkor ezt lehet mondani, vagy nem lehet mondani, vagy milyen szavakat használhatok. Lehet, hogy egy kicsit merevebb lettem.

[Yanagisawa]

Én úgy érzem, hogy inkább az ellenkezője. Egy kicsit rugalmasabb lettél, tehát a másik ember iránti figyelmed az, ami elmélyült. Amit most itt a legutóbb mondtál, hogy figyeltél arra, hogy milyen szavakat használj.

[Szelei András]

Igazad van, nem hiszem, hogy merevebb lettem, inkább csak óvatosabb.

[Yanagisawa]

De akkor három év újra azért visszajöttél Japánba, megint ugye Naganóban, az asztalos mesternél, de utána feleséged révén akkor Hokkaidóra visszatértél. Hogy gondolod, vidékenként, tehát így, hogy most Hokkaidó, meg Hokkaidón belül is, hogy Kusiro, Szapporó és a többi vidék, Nagano. Az emberek, mármint a japán emberek, ugyanolyanok, mint külföldiként?

Te, hogy érezted, vagy hogy érzed, hogy van-e nagy különbség?

[Szelei András]

A személyes tapasztalataim alapján nincs nagy különbség. Én bárhol elmegyek, találok olyanokat, akikkel szívesen vagyok együtt.

[Yanagisawa]

Most Szapporoban, akkor már hány éve, hányadik éve élsz? Hát ez most a tizedik. Te, hogy éled meg?

Mi neked ez a város? Meddig szeretnél te ott maradni? Mit jelent?

Mármint nemcsak a feleséged révén, hanem neked, a te életedben.

[Szelei András]

Szapporo egy japán nagyváros, tehát lehetne Nagoya is. Itt azért szerintem a nagyvárosok eléggé egyformák. Olyan kicsit olyan, mintha felcserélhetőek lennének egymással, mert funkcionálisak.

Ugye Hokkaidó egy késői fázisban japánhoz csatolt sziget, és kulturálisan azért eléggé más. A régi japánra emlékeztető helyek itt nem nagyon vannak, és azért az eléggé, ha valami, akkor azért az eléggé zavar. Ez egyszerűen csak egy modern nagyváros.

[Yanagisawa]

Te értéke Hokkaidónak, az tulajdonképpen, azért a természet. Úgy mondanak az érintetlen természet.

[Szelei András]

Hát, hogy közvetlenül a város mellett már vannak a hegyek, amiket élvezett megmászni. Hirtelen nagyon mélyen a hegyek között érezheti magát az ember. Nagyon érdekes ennek a kiterjedt hatalmas városnak a látványa.

Ilyen szűk és fehéres, olyan, mintha szűk és fehéres blokkokat lát az ember, meg egyenes utakat. Ilyen látkép Európában nem nagyon van. Nem érzem szép meg a várost.

Minden van a városban. Ami nagyon tud hiányozni, az az, azok a kiülős helyek. Több park hiányzik, a kiülős helyek.

Tehát minden bent van. Ezeknek a helyeknek a belső kialakítása vagy az atmoszférája az, ami vonzóvá tesz így a dolgokat.

[Yanagisawa]

Már otthon érzed ott magad?

[Szelei András]

Hát, eléggé, igen.

[Yanagisawa]

Elmennél onnan, akkor hiányozna? Vagy ugyanúgy megszoknád már az új helyedet is? Mi az, ami hiányozna onnan, Szapporoból?

[Szelei András]

Úgy érzem, hogy a város annyira nem hiányozna. Inkább a barátaim hiányoznak. Nagyon sokan nem csak a barátaim hiányoznak, hanem az a környék hiányzik.

Tehát ilyen régi, régi klasszikus japán házak, régi épületek itt-ott. Nekem a vidéki Japán hiányzik igazából. A vidéki Japánt szeretem, mert annak van egy hangulata, és az szép.

A japán városok pedig nem szépek.

[Yanagisawa]

Viszont kérdeznélek, hogy tudtad-e, hogy Hokkaido, ha a történelem kereken nem úgy forog, ahogy forgott, akkor 1960-ig német fennhatóság alatt lett volna. Nem tudom, hogy ez mennyire tudatos az ott élőkben. Ez egyébként 2010-ben derült ki a berlini irattár anyagából, anno, mik történtek és milyen dolgok voltak.

Én csak tényleg pár szóban szeretném ennek a történelmi hátterét elmondani, mert úgy gondolom, hogy nagyon érdekes. Megint visszatérünk oda, ahol az elején indultunk, hogy Hokkaidot hozzácsatolják Japánhoz a Meiji korszak idején. Itt volt ez az úgynevezett Boshin háború, ami arról szólt, hogy ez Japánnak a legnagyobb polgárháborúja volt.

Egyébként ez tulajdonképpen a nagyhatalmaknak a proxy háborúja, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia. Mert amikor Japán megnyitotta a kapuit, akkor a nagyhatalmak szépen vonultak be. Mindegyik hozta a fegyverszállítmányát és próbálta az egyes részeket, Japán egyes részeit ellátni a fegyverrel.

Úgy képzelik sokan, vagy úgy képzeljük, hogy a Meiji-restaurációt, hogy Japán megnyitja, ez egy nagyon simán ment, és persze a japánok akarták, hogy modernizálják őket. Ez nem így volt, hiszen császárpártiak, tehát a régi korhívei és az új korhívei összeütköznek. Erről szól a boszin háború, és ebben a háttérben állnak a nagyhatalmak.

Az utolsó mentsvár, végvár, az ugye pont Hokkaidon volt, Górjókaku lenne ez a terület. Ez egy ilyen csillag alakú erődítmény, például ez egy híres látványosság, de a lényeg a dolognak, hogy itt a francia seregek, amelyek segítették a japánokat, hát nemcsak a fegyverrel, hanem a kiképzéssel is, és itt a francia vezér, mint az utolsó szamuráj, és tulajdonképpen ennek a filmnek is, már mint a Tom Cruise féle utolsó szamurájfilmnek, a történelmi alakja, tehát Tom Cruise az, aki ezt a francia kapitányt alakítja, aki egyébként a valós személy, aki egyébként nagyon szerette Japánt, és tényleg komolyan is vette ezt a háborút, és nagyon sok kulturális feljegyzést is készített Japánról, amit aztán ugye Franciaországba is elküldött. De a lényeg a dolognak az, hogy ez volt az utolsó olyan erődítmény, amit aztán ugye az új korszak, tehát az új kormány bevet, és hát így az egykori sógunátusi hadsereg elvesztette ezt a főhadiszállást, és hát innen indul meg tulajdonképpen Japánnak a valós, tényleges modernizálása. Franciaország, Németország elvileg a sógunátust támogatja, tehát a régi rend híveit.

Franciaország aztán inkább egy ilyen semleges pozícióba vált, ami azt jelenti, hogy aztán már nem küld nagyon lőszereket, és ez is befolyásolta azt, hogy ott Hokkaidon elvesztették ezt az utolsó csatát. Igazából itt Nagy-Britannia az, amelyik viszi a rangsort, hát Nagy-Britannia viszont természetesen az új kormányt támogatja és pénzeli. Honshú sziget, tehát itt a fő szigetnek az éjszaki tartományai, Áizú és a Sónái tartományok, amelyek felajánlották, 99 évre kölcsön adják Hokkaidót Németországnak, az akkori porosz Németországnak, hát nyilván azért, hogy pénzt, fegyvert küldjenek ebbe ehhez a csatához.

Na most az érdekessége a dolognak az az, hogy egy Max von Brandt nevezetű emberke, Jokohamában élt egyébként, ő volt Poroszország ügyvivője, és tartotta Bismarckkal a kapcsolatot, és hát ugye levelet küldött Bismarcknak erről az ajánlatról. Bismarck nem fogadta ezt el, pontosan azért, mert félt, hogy a nagyhatalmak, tehát Franciaország, Nagy-Britannia, tehát nem akart ott lavírozgatni stb. Első válaszlevelében vissza is utasította ezt az ajánlatot.

Na most azért ezt úgy kell elképzelni, hogy hát itt azért hetek, hónapok kellettek ahhoz, míg ugye egy levél is azért hajóúton akárhogy eljutott. Ez csak azért érdekes, mert hogy a második levelében viszont Bismarck már azt írja, hogy ha ne talántán újból fellángolnának a harcok, akkor természetesen ő erre nyitott Hokkaidót bérbe vegye, mert egy úgynevezett Gartner, nevezett ő volt Németországnak a mezőgazdasági biztosa, csodálatos jelentést írt arról, hogy Hokkaidó klímafeltételei hasonlóak Németországéhoz, és hát ez teljesen tökéletes lenne Németország számára, és egyáltalán németeket be lehetne telepíteni, és ez a Gartner már bérleti felhívásokat is tett a földekre a németek számára, ez lenne az úgynevezett Gartner incidens, hogy amikor ugye ez a Hokkaidói csata véget ért, tehát itt annyira gyorsan, viszonylag gyorsan zajlottak az események a Hokkaidói csatában, tehát a régi rendhívei elvesztették ezt a csatát, hogy nem volt idő, nem volt idő arra, hogy ezt visszacsinálni, ez a Gartner már ugye meghirdette ezeket a bérleti felhívásokat, és aztán az új kormány vonta ezeket vissza, és fizetett is kárpótlást, visszavásárolt mindent, és semlegessé tette mindenféle megállapodást, hogyha nem ilyen gyorsan történnek itt az események, a csatározások, akkor bizony akár, ahogy az én mint is említettem, 1960-as évekig is akár német fennhatóság alá került volna Hokkaidó, és ezt az utóbbi időben derítették ki Berlinben. De talán azért érdekes, mert ebben a Hokkaidóban egyfelől benne van tényleg az az európaiság, tehát a németek is érdeklődtek iránta a kihasználhatósága, most a jelenkorban is mezőgazdasági szempontból tej, tenyészet, meg mindenféle tejgazdálkodás, tehenészet szempontjából is nagyon fontos, úgymond kis éléstára azért az egész Japánnak.

[Szelei András]

Aproró testvérváros a Münchennek.

[Yanagisawa]

Lásd, azért akkor...

[Szelei András]

Nem hiszem, hogy ennek... csak így hirtelen beugrott. Érdekes.

[Yanagisawa]

Miért ne? Lehet, lehet. Tényleg így a beszélgetésünk vége felé, én azt szeretném azért megkérdezni, hogy neked milyen céljaid vannak még?

Tehát így elhallgatva téged, nekem az jött le, hogy egyfelől te most a jéghátán is azért meg tudsz élni, tök mindegy, hogy hova mész, megtalálod a saját számításaidat, munkát találsz, nyelvet tanulsz, ami kell az élethez, ez az egyik. A másik, hogy be tudsz illeszkedni, olyan értelemben, hogy barátokat szerzel, megpróbálod megérteni a helyi kultúrát, megfigyeled az embereket, megfigyeled, hogy mi, hogyan működik. Nagyon sok minden meg kipróbáltad magad eddig, hogy mit szeretnél még, mit kívánsz magadnak?

[Szelei András]

Érzem, hogy lassan gondolkozni kéne azon, hogy itt maradunk, Japánban, azon belül Hokkaidon, vagy esetleg egy másik vidéken keresünk magunknak élettelet, vagy esetleg visszaköltözünk Magyarországra, vagy egy harmadik országban, nem tudom. Egyelőre próbálok élni a lehetőségeimmel, sodródni az élettel, és aztán közben figyelni, és hát egyszerűen csak látni a világot. Azt gondolom, hogy az, hogy én Japánban vagyok, és itt elég sok minden más ahhoz képest, ahogy Magyarországon felnőttem, ha el is felejteném azt, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy én elképzelem, vagy azok a válaszok a kérdéseimre, amit én elképzelek, itt azért Japánban nagyon sokszor adódik olyan helyzet, ami hát így visszaszól rám, hogy azért így gondolkozzak el azon, hogy az, amit természetesnek gondolok, vagy amit a valóságnak érzek, az valóban úgy van-e. Tehát ez egy ilyen folyamatos önreflexiót hoz létre bennem, az, hogy Japánban vagyok, és a dolognak ezt a részét szeretem. Nagyon sok minden, így a mindennapokból is, meg így az emberekből is, meg az élményeimből is inspirál arra, hogy írjak.

Mindig van nálam notesz, és írom a gondolataimat, és összeáll egyfajta képé, ami a világról gondolok.

[Yanagisawa]

Ez csak magadnak íród, vagy ezt akár publikálni is szeretnéd?

[Szelei András]

Nem áll szándékomnak publikálni. Egyelőre csak magamnak fontos, hogy fejlesztem azt, ahogy a világot látom. Nekem ez fontos.

El tudom képzelni magunkat néhány év múlva is egy teljesen más vidéken, Japánnak. Engem nagyon foglalkoztat a gondolat, hogy Japán egy másik részére költözzünk, mert hogy érdekel, és szeretném látni. Nekem az már elég lenne, hogyha folytatom azt, ahogy most élek, akár még azt a munkát is, amit most csinálok.

A munkámról nem beszéltünk, pedig azt elég érdekes szerintem.

[Yanagisawa]

Mesélj pár szót, igen, a munkádról.

[Szelei András]

Felületi hibákat javítok, többnyire új építésű házakban lakok beköltözése előtt, és mindenféle sérüléseket, színkevergetős, aprólékos, festegetős munka. Akkor végzem jól a munkám, ha nem látszik, hogy dolgoztam, és egy kicsit jellemző rám, azt hiszem. Ilyen bujkálós, háttér ember vagyok.

Ezen keresztül rengeteg emberrel tudok találkozni, rengeteg helyre el tudok jutni. Mindenféle stílusú és árkategóriájú házakban, építészetileg érdekes házakban is előfordulok, és azonnak ez a része érdekes.

[Yanagisawa]

Tulajdonképpen ez akár végszó is lehetne, de nem úszod meg az utolsó kérdést, amit minden vendégnek felteszek, hogy milyen szín jut eszedbe Japánról.

[Szelei András]

Fehéres, kék szín. Tehát a sok erdőség miatt az a zöld, tehát az a kék és a zöld, az Japánra szerintem illik. Így emlékszem erre, hogy ugye van a Fujifilmnek,

Voltak a film dobozai, ami kék-fehér-zöld volt. Tehát ez nem véletlen, hogy az amerikai, a Kodak, az pedig sárgás-piros, tehát mások a színek. A téli égbolt, meg így az őszi, az inkább ilyen visszafogott kék, fátyolos kék, vagy szürkés-fehéres, mondjuk ez jut erről eszembe.

[Yanagisawa]

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a mai idődet, azt, hogy megosztottad velem és a hallgatókkal a gondolataidat. Az élet utadon keresztül nem csak a stációkat ismertük meg, hanem a háttérgondolatokat is. Hogyan élted meg ezeket?

Én úgy gondolom, hogy azok az emberek, azok a magyarok, akik külföldön élnek, a világ más részein, mindenki találhatott, elvihetett magának valami olyan gondolatot ebből a beszélgetésből, ami rá is illik. Mert amikor valaki Magyarországon születik, és ott éli meg a gyermekkorát, és aztán utána valamilyen oknál fogva külföldre megy, és ott él hosszabb ideig, akkor azért lesz gazdagabb, duplán, véleményem szerint, mert a magyar gyermekkor az mindig megmarad, a magyar élmények mindig megmaradnak, és erre csak rárakódik a következő országnak az eseménysora, az élményei, és azért leszünk gazdagabbak, mert ezeket össze tudjuk egyeztetni, összetudjuk hasonlítani, a kettőből tudunk magunknak egy sajátot gyúrni. És te is egy ilyen gyúrós típus vagy.

[Szelei András]

Igazából azt szeretném, hogyha mindenki ezen a bolygón két-három évet kötelezően egy teljesen más kultúrában töltene el, mondjuk a katonaság helyére, becseréljék fel kötelező két év, nem másik ország, hanem teljesen másik kultúra. És ettől szerintem az emberek elfogadóknak lennének egymás iránt. Ez rengeteget jelentene szerintem a jövőnkre nézve.

[Yanagisawa]

Legyen ez a végszó, köszönöm ezt a lezárást, és még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

Szelei András Én is köszönöm.