#30- MÁSODIK rész: Hogyan éli meg Erdélyben egy japán néprajztudós a székely kultúrát?

30-Tanizaki Szeiko

2.epizód

[Yanagisawa Gyöngyi]

Vannak egyébként lehetőségek, tehát mondjuk japán nyelviskolák, japán kurzusok, vagy akár ott Erdélyben az egyetemen van japán szak is?

[Tanizaki Szeiko]

Tudom, hogy Kolozsvár és Bukarest, két helyen működik a japán tanszék. Régebb volt Brassóban, Brassó körülbelül egy testvéri város, Tokió, Musashino városán, és akkor volt egy intézménye, ahol nyelvbarát és nyelvkurzusokat is tartottak, de már megszűnt pár éve, aztán most már ilyen intézmények nem nagyon vannak, csak egyetemen, két egyetemen, úgy tudom, hogy csak úgy működik.

[Yanagisawa Gyöngyi]

De akkor gondolom egyre emelkedik a nyelvtanulóknak a száma, ?

[Tanizaki Szeiko]

Gondolom igen, már most a fiatalok kezében van telefonja, és már úgy is kapnak nyelvleckét, hogy nem kell sehova menni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Most  mi úgy indítottuk a beszélgetést is, hogy vannak-e munkák a ház körül, és egyáltalán  a falusi élet. Most én arra szeretnék rákérdezni, hogy mennyiben változott például ott Erdélyben az, hogy önellátóak az emberek, ami szükségük van, azt  megtermelik, és  ennek mi lesz a jövője? Ezt csak azért kérdezem, és azért szeretném elmondani, mert hogy Japánnak is most egy rettentő nagy problémája a rizstermesztés és az állattartás,  itt a szarvasmarha állattartás, és egy olyan krízis helyzet állt elő a japán gazdaságban, ha szabad így mondani, hogy hát már 2025-re is akár már egy nagyon kritikus állapotot jósolnak, ugyanis Japán, ezt most utána néztem, Japán csak 38%-ban önellátó a rizs termesztést illetően. Ez az 1960-as években még 100% volt, vagyis Japán a lakosságát rizszsel el tudta látni teljes mértékben, és ez sajnos lecsökkent ilyen mértékre.

Hogy ennek mi a háttere? Egyfelől az, hogy most már nem lehet jobban lecsökkenteni a rizs termesztésnek a költségeit, tehát magyarán, ha például valaki egy hektáron termeszt rizst, meg mondjuk 30 hektáron termeszt rizst, akkor a költségek, hogy ez mennyibe kerül, nincs olyan nagy különbség. Éppen ezért egyáltalán a gazdák sem tudnak ebből megélni.

Tehát már nagyon kevesen választják a rizs termesztést, mint foglalkozást. Ez az egyik dolog, a másik pedig nagy probléma, hogy a lakosság elöregszik, tehát a rizs termesztő farmerek, azok még 70 évesen is dolgoznak, de  70 évet túllépve ott már fizikailag nem képesek rá, tehát abba kell, hogy hagyják. Na most az a korosztály, akik még most tudnak rizst termeszteni, tehát 70-75 éves akár, de hogy eléri a 80 évet, vagyis ez a 2025 vagy talán még 30-ra eléri a 80 évet, akkor rettentően le fog csökkenni a számuk.

Itt van ez a nagy krízis helyzet, hogy ezt hogyan lehet megoldani, mert akkor egyszerűen  nem lesz önellátó Japán a rizs termesztésben sem. Most ugyanez vonatkozik az állattartásra is, és itt is kicsit megnéztem, hogy az állattartásnál a saját takarmánynyal etetett állatokra vonatkozik az, hogy saját ellátás, tehát saját állattartás, és Japán önellátó a tojás szempontjából 13 százalékban. Hát ez is nagyon, de nagyon alacsony.

A tejtermékeknél 27 százalék, ami szintúgy alacsony, a marha húst, a hús miatt tenyésztett marhák, ez 13 százalék, a disznóhús az még ennél is rosszabb, mert 6 százalék, és a csirke az 9 százalék. Tehát, Japán az rettentően ki van téve a külföldi exportnak, tehát hogyha nincsen export, akkor nem tud enni. Ez megint egy hatalmas probléma, hogy a mostani világban, ebben a háborús világban, és hogy nem lehet kiszámítani, hogy mi lesz még és a jövőben, ez egy nagyon nagy, hát nem is csak krízis, hanem veszély, mert hogyan látja el Japán a lakosságát élelemmel.

Hokkaidón, tehát az északi sziget volt az, ahol a marháknak a legeltetése még megy, de ott is a nagy probléma az, hogy teljes mértékben a takarmány, azaz amerikai takarmányvásárlástól függ, és mivel most  India és Kína is rettentően beindult a tejivással, tehát ott is elindult a szarvasmarha tenyésztés nagyüzemben, hát  nekik is kell a takarmány, tehát a takarmány ára az  megnőtt, vagyis megint csak ott van, hogy ezt most már nem tudják a hokkaidói gazdák megvásárolni, tehát vissza kell térni ebbe az úgynevezett rideg állattartáshoz, ami viszont nem hoz olyan tejhozamot, meg húshozamot.

Tehát egy picit egy ilyen ördögi körbe került most itt a helyzet. Ezt csak azért szerettem volna elmondani, hogy vajon Erdélyben ez hogyan működik? Gondolnak-e az emberek arra, hogy főleg az élelem szempontjából, nem az energia, mert az egy másik dolog, élelem szempontjából, hogy mennyire termelik meg most maguknak az emberek Erdélyben az élelmüket?

[Tanizaki Szeiko]

Most ilyen jelenlegi helyzetben még működnek valamennyire, itt Székelyföldről nézve vannak ilyen falvak, hagyományos falvak, ahol állatokat tartanak. A tehén csordák, nyáron találtuk, hogy járkálnak az úton, hogy este 7-8 óra felé a falusi úton, járkálnak hazafele. És azt a látványt tényleg már egyre kevesebb helyen láttuk, hogy hallottuk, itt-ott már nem tartják a teheneket, és már azt a tejet, nem lehet hagyományos falusi tejet kapni. És akkor azt szerintem, én százalékban most nem tudnám mondani, de egyre jobban csökken a helyzet.

Viszont olyat is hallottam, hogy inkább az emberek megbíznak helyeket, és akkor például a Gyergyó vidéken ott nagy gazdálkodás működik, még Felső-Székelyföldön, és ott inkább falvakon, ilyen fiatalok is akár ilyen állattenyésztéssel foglalkoznak, és helyi sajtokat készítenek jó minőségben, és most még lehet kapni ilyen falusi zsírt, tényleg megbízható, persze, hogy drágább, mint az üzletben, de inkább emberek azt veszik meg, meg a mi is tojást, valamennyi ilyen önállátóak vagyunk, de tényleg sajnos nincs meg. Van itt a kisváros, és a vidéken vannak még a földek, és ahol még a zöldséget termesztenek, meg a koronás időben is sokan észrevették a veszélyt, hogy na mi lesz, hogy inkább itt attól félnek, hogy drága lesz, és akkor már nem tudunk vásárolni, akkor inkább magunknak termesszük a pityókát, itt a Szentgyörgy környéken, inkább mi veszünk, de olyasmi, ami kicsi földön meg lehet termeszteni, ilyen hagymát, tököt, paradicsomot, uborkát, szerintem sokan vannak, akik otthonilag tudják előállítani. Én is csodálkoztam azon, hogy férjem soha nem élt falun, itt nőtt fel, Szentgyörgyön, de kiskora óta rendszeresen járt faluba, mert falun volt nagymama, és akkor megtanult az alap dolgokat, és akkor mesélte, hogy milyen szép volt, hogy kicsi borjú született, és akkor ő ott aludt vele a szénában, és ilyen szép falusi élmények megmaradtak, az a generáció még, férjem is, és akkor tudnak magukkal bármit csinálni, hogy a zöldséget termeszteni,  most a tyúkokat is vágja le, meg ilyen dolgokat. Japánban a mi időnkben nem tudtak, én sem tudtam elképzelni, hogy állatot vágni milyen, meg egyáltalán ilyesmi, de itt még azért vannak, akik nem is nőttek falun, de még van fogalmuk arról, hogy mi az a mezőgazdaság, és házat is még férjem is épített egy házat a falun, mesteremberrel együtt, és akkor ilyen alapmunkához értenek elég sokan, az a szerencse.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ez egyébként inkább a konzervatizmusnak a magyarázata, tehát, hogy nem mondanak le arról, amit régen is műveltek.  Románia is már az EU-nak a tagja, és gondolom ugyanúgy a helyi boltokban lehet kapni a spanyol paradicsomtól kezdve, a nem tudom melyik országból jövő más terméket, de hogy akkor mennyire nyitottak, vagy mennyire nyílnak ki a külföldi termékek iránt.

[Tanizaki Szeiko]

Valamikor muszáj kényszerből, hogy tényleg ilyenkor nem lehet venni olyan zöldséget, gyümölcsöt, és akkor igen, de még mindig sokan eltesznek zöldséget, gyümölcsöt, lekvárokat, én is itt tanultam meg, hogy elraknia, fogalmam sem volt, hogy hogy lehet üvegbe eltenni, fertőtleníteni, és akkor télire elálljon, meg ilyen lekvárok, olyan zöldségek, paszta, amit kenyérre kenik meg ilyesmi nem volt fogalmam, nem csináltam soha életemben, míg nem jöttem ide, de most már muszáj, hogy itt élünk, és télen tényleg nincsenek, nincs mit együnk, és akkor már házi asszonyok általában nyár végén, ősz elején már nekifognak ilyen üvegeket elrakni, és akkor ezeket tényleg van hagyománya, még mindig, és akkor van olyan is, hogy lehet kapni, de tudják, hogy milyen, hogy lássák a különbséget, hogy nem olyan a paradicsom íze, mint amit otthon termesztenek, és akkor inkább próbálják otthonilag előállítani, inkább az ízek miatt, és minőség miatt.

[Yanagisawa Gyöngyi]

A népi hímzés mellett Japánban ezt is, ezt a részét is tovább adja, tehát Japánban is mesél arról, hogy még a pityókától kezdve, a befőttekig, Erdélyben,  ezt az emberek saját maguk csinálják. Ezt a japánok hogyan fogadják?

[Tanizaki Szeiko]

Jaj, azt nem nagyon szoktam emlegetni, de tényleg jó lenne, mert tényleg máshol nincs, lehet, hogy Európában máshol is van, én nem éltem ilyen hosszú ideig máshol, és nem tudom mi a szokás, Európában más helyen, de ez itt tényleg erős szokásként megvan.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Azt csak azért is kérdeztem, hogy a japán érdeklődők, vajon mennyire értik meg, és hát ebbe ön is beletartozik, a székelyeknek a helyzetét Romániában. Tehát itt gondolok erre a történelmi háttérre is, az, hogy  Székelyföld nem mindig volt Románia, de hogy aztán az lett, és aztán milyen évek jöttek. Tehát, hogy erről, itt a székelyeknek a történelméről is gondolom, akkor Japánban mesél, hogy ezt hogyan fogadják a japánok?

Megértik-e egyáltalán ezt a helyzetet, hogy akkor a székelység az milyen helyzetben volt, vagy van most is akár Romániában?

[Tanizaki Szeiko]

Igen, a székelységről kifejezetten csak egyszer beszéltem, mikor volt egyetemen erről előadásom, de szerintem japánok számára annyira nem érthető meg, hogy milyen érzés az, hogy kisebbségként élni. Mert ott kisebbség, vannak ainuk is, meg koreaiak is, de azért nem minden nap találkoznak olyan emberekkel, és más nyelvet, más kultúrában nem nagyon találkoznak az emberek, csak japánnal, sajnos. És akkor olyan helyzetben nem tudják, hogy egy kisebbség, hogy érzi a történelmet, milyen fájdalmai vannak.

Csak azok érzik, akik itt élnek, és ezek közül. És akkor most románok, és az a baj, hogy nagyrészen Romániában is voltak, itt Erdélyben is románok, akik magyarokkal együtt éltek, és akkor olyan románokat is ismerem, akik nagyon jól tudnak magyarul, és tisztelik egymást, de sajnos vannak olyanok, akik már egyáltalán nem tudják, hogy milyen érzés, hogy élnek itt magyarok, és akkor azt erőltetik, hogy miért nem tanulják magyarok román nyelvet rendesen, és miért nem akarnak beszélni, meg ilyen történelmi ütközések is vannak, autonómiát miért akarnak a magyarok, és akkor ezeket csak akkor tudják, ha embereket megkérdeznek, hogy milyen, de sajnos többsége nem nagyon érinti ezt a problémát, és akkor nem értik meg.

Sajnos Japánban is így van, de a történelmire is, hogy egyik felől ilyen nézet van, a másik olyan nézet van, azt Japánban, hogy én mikor most látom, hogy én itt élek, akkor Japán koreaiakkal szemben, meg kínaiakkal szemben, meg mindig nem tudják megoldani, és nem bocsátják egymást, nem értik, nem akarják megérteni egymást.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Egyébként ön, mint egy harmadik fél, kívülállóként, biztosan nagyon sok történetet is hallott, fájdalmas történeteket is. Ön egyébként hogyan látja, vagy hogyan tudta ezt megérteni, elfogadni, vagy egyáltalán meg tudta érteni, vagy hogyan, miben látja, mondjuk egy megoldásnak a lehetőségét. Tehát gondolok itt mondjuk a magyar és a román ellentétekre.

[Tanizaki Szeiko]

Igen. Hát én úgy gondolom, hogy azért történik a félértés más nép iránt, hogyha nem ismerik rendesen a másikat, hogy nincs tapasztalat egyáltalán, hogy másokkal beszélgetni, hogy mi az ő válasza, mi az ő nyelve, hagyománya, történelme. Ezeket nem ismerik rendesen, azért szerintem történnek olyan félértések, és szerintem magyarok között is az a hibájuk, hogy nem akarják megismerni rendesen a románt, mi az a román kultúra, mi az a román hagyomány, és nem tisztelik eléggé.

Mert magyarok sokáig előnyös létben volt, és csak most fordult el a helyzet, azért nem tudják azt elfogadni, hogy most románok vannak többségben, de szerintem románoknak is vannak nagyon szép hagyományaik, azt én úgy is látom, hogy itt az emberek, hogy sokan szeretik a népzenéket, a román népzenéket nem hallgatják, de vannak olyan szép dolgok is, az iskolában külterezzük meg tanulni, de azon túl nem mennek tovább az érdeklődés, csak az iskolai szinten megmaradt.

Sajnos, hogy nem ismerik egymást rendesen, azért az sajnálatos. Fordítva is így van, hogy a románok nem ismerik a magyarokat, azért nem tisztelik egymást.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Most, amit mondott, ezzel teljesen egybevágó a véleményem. Deményi Péter, ő erdélyi magyar költő, író és szerkesztő, és nemrég olvastam tőle egy cikket, amiben pontosan erről ír. Arról szól, hogy mi magyarok, mi magunk, ássuk el magunkat. Ez volt az írásának a címe, és ő felveti ezt, nagyon érdekes, ez az úgynevezett szenvedés etikája, a kagylóban a gyöngy ideológiája, amikor azt mondja, hogy a fájdalom, az megnemesíti az embert, aki halhatatlan műveket hoz aztán létre.

Ő ezt arra mondja, hogy azok a magyar írók, költők, akiket elküldtek Bukarestbe, mert hogy ő is  Bukarestbe ment el, és a környezet, tehát a magyar környezet ezt egyszerűen nem tudja tolerálni, hogy miért megy ő el Bukarestbe, mit keres ő Bukarestben?  Hát ő nem, ő nem oda való. És  ő ez ellen küzd és emelte fel a hangját, és ő azt mondja erre, hogy ez egy trianoni tapasz. Nekem nagyon tetszett ez a kifejezés, hogy trianoni tapasz, mert hogy sebet akarna begyógyítani, de hát egy tapaszszal nem biztos, hogy be fog gyógyulni az a seb, és hogy az előítéletek, tehát még mindig az előítéletektől nem tudnak a magyarok szabadulni, és a következőt,amit Deményi írt, ezt én érdemesnek tartom idézni. Asszimilálódunk azért, mert románul beszélünk, és otthon vagyunk a román kultúrában?

Megfertőződünk valamivel, amiből aztán antibiotikummal sem tudunk kigyógyulni, gyarmatosítják gyönyörű szigetünket. Egyszerűen nem engedjük, hogy a románok megértsenek, hogy közel legyenek hozzánk, rögtön az elvárásainkat szegezzük szembe azzal, aki leül az asztalunkhoz. Mi nem emberek vagyunk, hanem magyarok, sértettek és gőgösek.

Ezt írja Deményi Péter, mondom még egyszer, erdei magyar költő, író, szerkesztő, aki Bukarestből is ír, illetve Bukarestben is él, és ez úgy gondolom, hogy teljes mértékben egybecsengett azzal, amit most  ön mondott, hogy meg kell hallgatni a másikat. Le kell ülni, meg kell hallgatni, és félre kell tenni ezt a gőgösséget. De egyáltalán fel kell tenni a kérdést most, úgy gondolom az Európai Unióban, hogy kellenek-e még ilyen előítéletek, hiszen az európai részen annyi sok nemzetiség él, nemzet él.

Rendben van, hogy vannak határok, de hogy tényleg most már egy ilyen komolyabb közös nevező is jól jönne. Nem igaz?

[Tanizaki Szeiko]

Persze, tényleg az, hogy most nagyobb térségbe kell gondolkozunk, hogy változik a világ, de van olyan része, hogy az a nemzeti büszkeség azért, hogy mást ne kessetsen, hogy az nemzeti azért, hogy Európai Unióban tartoznak, de azért Európai Uniós nép az nincs. Mert mindenkinek megvan a saját földje, ahonnan származik, és azt hordozza magával, de azt mások is tiszteletben kell tartsák, hogy az úgy is szép, hogy nem egybeolvadó európai kultúrát, de én se akarom, mert az úgy szép, hogy megvan a színesség, hogy mindenféle kultúra megmaradjon, de azért tisztelni is kell egymást, és én szeretném azt, hogy most mi is azon vagyunk, hogy egy más kultúrát hordozóak vagyunk, de mégis azt szeretném, hogy fogadják a társadalom, hogy ahogy vagyunk.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ön egyébként optimista? Hogy látja a jövőben, például ott Erdélyben, jobban kinyílnak majd a székelyek Románia felé, a románok irányába, ugyanígy viszont a románok is megértőbbek lesznek a székelyek felé? Ön ezt hogy látja, optimista?

[Tanizaki Szeiko]

Jó kérdés, most azért látom a különbséget, hogy 2000 után, hogy Európai Unióban csatlakoztak, hogy sokat változott szerintem, hogy most azért lehet, hogy csak az anyagi hasznot látják az emberek, de mégis azért is elfogadják, hogy például a románt nagyon keményen tanítják az iskolában, sokkal komolyabban beszélnek, mint a régen, hogy a férjem például mikor vizsgázott, akkor nem vették komolyan a diákok a román nyelvet, de most úgy kell élni, hogy most ezt a román nyelvet kell beszélni, azért, hogy itt tudjunk élni, akkor szerintem sokkal másképp állnak az oktatásban, mint régen.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Bocsánat, ilyen szempontból akkor ez inkább szigorúbb lehet, és ez inkább egy ilyen, hát ha szabad így mondani, akkor inkább negatív irányba halad, mert, hogyha jól értem, akkor a mindennapi élethez elengedhetetlenné teszik a román nyelvnek az ismeretét. Tehát mondjuk egy hivatalban például, magyarul is, románul is, mindkét nyelven ugyanúgy lehet ügyet intézni?

[Tanizaki Szeiko]

Most igen, mert nagy része a hivatalnokok magyarok, és akkor meg van lehetőségünk arra, hogy kérünk valakit segítséget, hogy egy irányt nem tudják olvasni. Nem kaptam itt Romániában iskolaoktatást, és románul olyan szinten nem tudok, mint általában más emberek, de azok számára, és akik nem tanultak rendesen románul, akkor is segítenek sokan. Én szerintem az iskolaoktatásban is picit jobb irányba fordult, mert fiam most 19 éves, annak idején még románt úgy tanítottak, mint anyanyelvet.

Ugyanabból a tankönyvből, mint a románok, és úgy kezdtek az iskola éveket, és persze, hogy természetesen nagyon nehéz, mert ők egy kukkot sem tudnak románul, és úgy kezdenek, mint egy anyanyelvi tankönyv. Most lányom idejében, most lányom negyedikes, utána pár évvel fiam, amikor iskolába került, akkor már létrehozták, hogy ilyen kisebbségi tankönyvet, a magyar nemzetiségnek más tankönyvet adtak. Aztán érettségi gondolom ugyanúgy marad, olyan szinten van, azért nehéz, de mégis, hogy másképp kezdenek a nyelvet.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ha jól értem, akkor  az imént említette, hogy a hivatalokban csak úgy tud ügyet intézni, hogyha segítséget kap a magyaroktól. A hivatalban kitöltendő ívek, lapok, formanyomtatványok, azok csak román nyelven érhetőek el. Tehát aki effektív csak magyarul tud, és nincsen segítsége, semmi, az nem tud boldogulni, mert csak románul érhető el.

Akkor aki Romániában él, függetlenül a nemzetiségétől, annak mindenkinek kell tudni románul. Bizonyos értelemben érthető, és valahol ez megint csak azt vonja maga után, hogy így akkor a székelység, és ahogy ön is említette, hogy ezek a zárt részek, zárt falvak is akár, ahol csak magyarul beszélnek az emberek, ők teljesen akkor elszigetelődnek, maguk előtt zárják be a kaput. Én azért megkérdezném, hogy a fiatal generáció, a székelyeknél, a következő generáció, ők mit gondolnak, és hogyan állnak ehhez hozzá?

Hát ők inkább azt mondják, hogy rendben, ők is tökéletesen megtanulnak románul, vagy ők is azt mondják inkább, hogy hát nem, és ugyanúgy, ahogy az apáik, meg a nagyapáik, meg a dédapáik, hogy csak magyarul, és csak így, csak konzervatív módon gondolkodunk, vagy ők hogyan, mitől félnek ezek a fiatalok?

[Tanizaki Szeiko]

Hát most a fiatalokat nézve, nekik mindegy, hogy most románt tanulják, vagy angolt. Lehet, hogy még könnyebb is angolt tanulni, mint románt, vagy németet, és akkor már legtöbben, akkor nagyon sok az aránya, hogy elmennek külföldre dolgozni, mert ott nem kell olyan munkát vállalni, ahol nem kell olyan magasszintű nyelvtudás, és akkor az így kényelmesebb nekik, mert úgysem tudnak jól románul, és Romániában alacsonyabb a fizetésük, és akkor inkább mennek Németországba, vagy bárhova dolgozni. Magasabb fizetésért. Igen, igen.

A falvakban nagyon nagy a veszély. Aztán a város része megint változik, mert városon még van azért akadnak a munkák, hogy a magyarul is tudnak dolgozni, és a román alapnyelvtudással.

És akkor városrészben még azért vannak olyan lehetőségek, például, hogy a magyar egyetemek. Erdélyben már indultak el felsőfokú magyar nyelvi oktatás, az egyetemi oktatás. Itt Szentgyörgyön is van, Csíkszeredában is van, Marosvásárhelyen is.

Nagyon sok helyen most már van olyan választék, hogy magyarul tudjon tanulni, mert tudom, hogy 2000-ben, mikor egyetemista voltam, akkor csak Kolozsváron lehetett tanulni, és még bizonyos szakot lehetett magyarul. De most már ahhoz képest sok olyan lehetőség van fiataloknak, hogy magyarul tudjanak tanulni. Aztán az még nem azt jelenti, hogy csak magyar nyelvtudásból lehet munkát szerezni, munkához megint kell az a nyelvi tudás, azért hosszú tavon nézve mindenképp köteles itt a románt megtanulni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Arra lennék azért még kíváncsi egyfelől, hogy ön miben látja a fejlődésnek a zálogát, tehát azt, hogy megmaradjon a kultúra, megmaradjanak ezek a kincsek, népi kincsek, tradíciók, hiszen most már azt is megtudtuk, hogy a fiatal generáció, mint ahogy minden más országban, inkább elvándorol sajnos. Tehát, hogy tovább lehessen örökíteni ezeket a 80 éves, meg 70 éves nénik által birtokolt kincset, ami, ha jól értem, azt jelenti, hogy ha ezek a nénik meghalnak, akkor már elveszik ez a tudás, ez a technikai tudás is, meg mindenféle tudás. Tehát most vagyunk még az utolsó órában, de hogy ön szerint mi lehet akkor egy fejlődési lehetőség arra, hogy megmenteni a tradíciót, de tovább is fejleszteni ezt a tradíciót, és hogy az ön személyes helyzete, munkája ebben mi lehet még?

[Tanizaki Szeiko]

Azt jó volna minél hamarabb tanítani a gyerekeknek, nem olyan, hogy 15-20 éves korában, hanem minél fiatalabb korában kéne olyan tapasztalat legyen, hogy faluba menjen, egyszerűen falusi emberekkel találkoznak, tudják, hogy milyen a falusi munka, és azzal együtt akar néphagyomány, néptánc, kézimunka, ezeket látni kell ott a helyszínen. Mert az más, amikor faluból elvisszük azokat a kézi munkákat, és kiteszünk falra, az más, mint ott a helyben megmaradt a kézmunka. Ott kell nézni, ott, ahol a néni, aki varrta, ő mesélje el, hogy milyen történet fűződik hozzá, és ilyen személyes tapasztalat nélkül elveszíti az értéket.

Szerintem értem azt is, hogy most Erdélyben kezdett az a nagy fogyasztói társadalom, és fiatalokat nagyon zavarja az, hogy most mindenféle elérhető, kapható lett, és akkor most olyan anyagias világ fele hajtanak az emberek, de mi már korábban tudtuk, már 80-as évek óta Japánban már olyan volt a társadalom, és ezt eleget láttam, de azok, akik nincsenek hozzászokva, nagyon nagy a csábítás most az új dolgok iránt is, ami nyugatról, külföldről érkezik. A tárgyak, és nem látják, mi van itt. És akkor szerintem annak van nagyon nagy problémája, szerintem az értékrend, hogy az emberek mit értékelnek, hogy az, ami itt van, az a világon csak itt van, és akkor annak az értéket minél kisebb korban meg kell tapasztalni, látni, és hallgatni.

És én azért is próbálom vinni a gyerekeket is, például nagyfiamat és kiskorában Kalotaszegen összejártunk, hogy hordoztuk magunkkal. Persze, hogy nehezebb volt, de azért az is volt benne, hogy ő lássa. Úgy néz ki, hogy most jelenleg, hogy nem nagyon érdekli őt, de lehet, hogy valamikor megjön az esze, és látja majd. Addig is járunk Kalotaszegre, és lehet, hogy később látja majd az értéket a többi gyerekkel, és én nagyon imádkozom, hogy ne az legyen, hogy a nagyvilágba elrepül, és nem látja a saját helyét, hogy mi volt, az emberi gyökerét, amiben nőtt fel, azt nem szabad elfelejteni, hanem olyan ember lesz, mint egyik után másik. Gyökértelen embert nem szeretnék nevelni, és azért  Japánt is és Erdélyt is fontosnak tartom, mert mind a kettő a gyökere.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hát akkor ön rossz helyre született. Erdélyben kellett volna születnie, nem is mondaná az ember, hogy nem tőzsgyökeres erdélyi, mert  az jutott eszembe tényleg, ahogy mondja, hogy a gyökerek, és hogy ismerni kell azt, ahonnan jöttünk, de hát akkor ön is, hiszen távol él, hát most már a fél életét már Erdélyben élte le, de hogy akkor ön vajon milyen helyen van, milyen értelemmel, értékkel bír, ezek valóban nagyon nehéz kérdések, tehát attól azért, mert távol vagyunk, az nem azt jelenti, hogy megszűnt bennünk,  annak a léte, és ez vonatkozik nyilván mindenkire, aki elhagyta akár időlegesen is a szülőhelyét.

Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon érdekes kérdés, mert lehet valahová születni, és lehet valahová menni, ahol viszont leéljük az életünket. A kettőt én úgy gondolom azért nem érdemes egy mérlegre tenni, mert ahová születünk, azt nem választhatjuk meg.

Az van. Azt tényleg vagy szerethetjük azt a helyet, vagy nem szerethetjük azt a helyet. Ahová viszont megyünk, és választjuk a lakhelyünknek, azt feltehetően azért választjuk, mert szeretjük.

A lényeg az, hogy szeretettel kell, hogy ott legyünk. És azért gondolom azt, és hát ennek ön egy élő példája, hogy Erdélybe ment, és teljes szívéből, lelkéből az erdélyi kultúrának él, és ennek megtalálta a szépségét. Ezt szeretné közvetíteni, és jobban, mint akár az erdélyiek.

És talán ez azért van, mert ön nem erdélyi. Tehát ön jobban ráismert arra a szépségre, arra a csodálatra, amit máshol, mondjuk Japánban, nem talált meg. Tehát egy olyan újdonságra lelt, aminek az értékét, pont az erdélyieknek szeretné jobban megmagyarázni, hogy hát ébredjetek már föl, mert nektek ez van, és ezt kell becsben tartani, továbbadni.

Tényleg így most a beszélgetésünk végén, már csak az utolsó kérdésem maradt csak hátra, az, hogy mi az a szín, amire ön gondol, amikor Japán eszébe jut.

[Tanizaki Szeiko]

Szín az lehet, hogy fehér. Azért mert a fehér az olyan Istenország nekem, én számomra az Istenországot jelképezi, mert ott látom, hogy az a sintoizmusnak a jelképe, az a fehér, hogy mindenhol oltáron körülveszi az a fehér papír, és akkor az olyan tisztáság, Japán zászló is megvan, és az a Japán gondolkodásnak is az a egyszerűség, ilyen tisztáság, azt nagyon jelképezi az a fehér szín.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Én nagyon-nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést. Én azt hiszem, hogy azért is jelentett nem csak nekem, hanem a hallgatóknak is sokat, amit mondott, mert egyik táborhoz sem tartozik. Tehát se nem magyar, se nem román, se nem szász, se nem nem tudom micsoda. Itt a sok nemzetiség között ön egy teljesen kívülálló, teljesen máshonnan jött, és talán ön pont emiatt pártatlanul is tudja szemlélni az eseményeket, a helyzetet, abból a szemszögből is tudja nézni, amiből ott a helyiek nem, vagy nagyon nehezen.

Ez vonatkozik a kultúrára, ez vonatkozik a politikai kérdésekre, ez vonatkozik a gyereknevelésre, és minden olyanra, ami az élethez szükséges. Én nagyon sokat tanultam ebből a beszélgetésből ma, még egyszer nagyon-nagyon hálás vagyok érte, nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakított rám, és aki érdeklődik a hímzések iránt, a kultúra iránt, mindenkinek nagyon nagy szeretettel ajánlom ezeket az online kurzusokat, és be tudunk kapcsolódni bizonyos tevékenységekbe, és hát akkor így megismerhetjük jobban az erdélyi életet. Még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm, és további nagyon sok sikert kívánok, nagyon jó munkát, és nagyon sok boldog napot!

[Tanizaki Szeiko]

Köszönöm szépen, én is kívánok. Köszönöm!