Kaneko Miszuzu (1903-1930)
Egy japán költőnőt szeretnék bemutatni, egy nőt, egy asszonyt, aki rövid élete során több mint 500 verset írt az élet szeretetéről, az ember magányáról, és a reményről. Élete során mégsem jelent meg egyetlen verses kötete sem.
Mégis verseinek szavai még ma is formáló hatással vannak a jelenkori írókra, költőkre, zeneszerzőkre és festőkre. Kaneko Miszuzuról van szó, aki 1903 és 30 között élt, mindössze 27 évet.
A japán irodalom Miszuzu munkásságát leginkább a gyermekversei által ismerte el – persze csak halála után. Versei valójában gyermekversek köntösébe bújtatott irodalmi gyöngyszemek. A gyermeki előadásforma mögött mély emberi érzések bontakoznak ki.
Jómagam is az utóbbi időben fedeztem fel néhány versét, melyek bevallom egy csapásra rabul ejtettek. A mondókás formába szőtt egyszerűséggel, és a gyermeki puritán szókincscsel kimondott őszinte érzések rabul ejtik az olvasót.
Az életből fakadó öröm és bánat, az embert kínzó egyfajta sajátos magány és a halál rótta feldolgozhatatlan veszteség miatti szenvedés közepette versei a remény halvány sugarainak melegét vetítik elénk a költőnő álomszerű képei által.
Miszuzu, Jamagata megye egyik tengerparti halászfalujában látta meg a napvilágot 1903-ban.
A természet és a tenger közelsége meghatározta gyermekkorát és világlátását. A rovarok, a virágok , a madarak és a föld apró élőlényei iránti szeretete és tisztelete olvashatóak ki soraiból.
A századelőn éledező japán gyermekirodalom megérintette Miszuzut is, aki 20 évesen kezdett el verseket írni. Ezeket irodalmi lapoknak küldte el. 1923-ban versei egyszerre 4 lapban is megjelentek és a kortárs irodalom a japán gyermekvers költészet üstököseként üdvözölte.
A verseit közlő lapok azonban egymás után megszűntek – ennek okait részben Japán háborús évei mögött kell keresni, és Miszuzu dédelgetett álma, egy verseskötet megjelentetése ezzel végleg meghiúsult. Magánélete sem alakult szerencsésen, férjével nem találta meg a közös hangot. A kudarc, a reménytelenség felőrölték. 27 éves korában vetett véget az életének.
--------------------------------------------------------------------------------
Négy rövidke versét szeretném most megosztani. Jómagam nem vagyok költő, sem pedig műfordító. Egyszerűen csak megpróbálom -talán botladozva, átültetni sorait magyar nyelvre. A japán szavak szó szerinti fordítása helyett inkább a hangulatnak és a víziónak a megragadására törekedtem.
Kaneko Miszuzu /versek
A szirmok este hullanak
A reggeli fényben szirmait hullajtó virághoz
A verebek dörgölőznek.
A naplemente fuvallatában szirmait hullajtó virágoknak
Az esti harangok énekelnek
A szirmait az estfényben hullajtó virágok vajon kiben lelnek pajtásra?
A szirmait az estfényben hullajtó virágok vajon kiben lelnek pajtásra?
A következő két versnek a címe ugyanaz. Az első Miszuzu korai éveiből, a második pedig élete utolsó évéből való. Az utolsó vers hangulatából ez olvasható ki: aminek ott kellett volna lennie az már nincs ott. Amit el kellett volna érni, azt nem értük el. És amit elvesztettünk, az elveszett. Mindörökre.
Vitorla
A kikötőbe érkező hajók mindegyikének
Vitorlája tépázott és piszkos.
Ámde a nyílt tengeren sikló hajók vitorláinak mindegyike
Szikrázó fényben és fehérségben duzzad.
Az a hajó, ott a messzi tengeren!
Légy mindig csak ott és ne fuss be egy kikötőbe se!
Mindig ott, a tenger és az égbolt közti látóhatáron!
Haladj hát tovább és tovább a messzeségbe!
Ragyogva,fényesen!
Vitorla
Míg egy apró pillantást vetettem az üres kagylóhéjra,
Ott a nagiszai tengerpart homokjában
Hová lett azalatt az a vitorla?
Elment.
Hát csak elillant, észrevétlen.
Volt valaki és
Volt valami.
Könnyes szempillába bújt szivárvány
Nem számít, hogy letörlöm
Újra és újra előbuggyan a gondolat könnyek formájában
Hogy árva gyerek vagyok én – bizonyára.
Hej, nézd csak nézd csak te gondolat
A szempillám sarkában megbúvó csodaszép szivárványt!
