Nézz be az ABLAKBA Te is!
Aug. 4, 2024

A japán munkaerőpiac sötét oldala

A japán munkaerőpiac sötét oldala

Mi kellene ahhoz, hogy a dolgozók szenvedés helyett végre dolgozhassanak?

   Japánban ma, 2024. második felében az átlag minimál órabér 1054 jen. Hogy ez sok vagy kevés? Durva összehasonlításként: ez az összeg úgy 7.5 amerikai dollárt tesz ki, míg a nyugati fejlett országokban 10 dollár feletti összegről van szó. Igy már világosabb talán, hogy bizony ez a közelmúltban megemelt minibálbér bőven a sztenderd alatt van.

Japánban órabérben dolgoznak a részmunkaidőben foglalkoztatottak (legtöbbjük kiközvetített munkavállaló), a szabadúszók és az ún. alkalmi munkavállalók. Egy vállalati alkalmazott (hivatalos munkaviszonyban álló), aki után a munkaadó fizeti a kötelező járulékokat és akit megilletnek a juttatások, a fizetett szabadságolás és a fizetésemelés, természetesen nem ilyen órabérben dolgozik, ha a fizetését elosztjuk a ledolgozott órák számával.

Eddig a pontig talán nincs is nagy különbség a japáni modell és más országok között.

Az ember akkor kapja fel a fejét,

amikor rádöbben a tényre, hogy Japánban az a nő, aki pl. a GYES után visszamegy dolgozni, de már nem dolgozhat abban a pozícióban, amiben korábban mert lefokozzák valamilyen adminisztratív munkára a korábbi fizetésének számottevő hányadáért – magyarán sarokba szorítják, vagy mondhatjuk úgy is: abuzálják és választás elé helyezik, hogy vagy felmond vagy marad az akarata ellenére megváltoztatott körülmények között, nos ha a szóban forgó munkavállaló felmond, akkor bizony szinte el is vágta maga mögött az utat ahhoz, hogy valaha is bárhol hivatalos munkaviszonyban újra dolgozhasson. (Vagy már nagyon-nagyon nehéz újra elhelyezkedni egy új helyen.) Ugyanez elmondható egy férfi munkatársról is, aki pl. az idős, beteg szülei ápolása miatt maradt távol a munkahelyétől.

Most persze tekintsünk el a kivételektől, az átlagról és a tendenciáról beszélek.

A jelenség egyik „hivatalos” magyarázata

a munkaadói oldal részéről az, hogy a gyerekes anya már nem tud teljes erőbedobással a munkájára koncentrálni, nem várható el a túlóra és bármikor elhívhatja az óvoda is, ha a gyermeke pl. belázasodott.

A munkáltató cég tehát tulajdonképpen lemond egy értékes munkaerőről, nem „invesztál” bele többet, inkább helyettesíteni próbálja kiközvetített munkaerővel vagy rövid távú szerződésessel. Mondván, hogy a munkát el kell végezni és így a cég csakis a munkával töltött időt fizeti ki a munkavégzőnek.

Mindez talán elméletben, számokkal és görbékkel alá is támasztható: csupán csak egy óriási probléma van mindezzel, amiből aztán sok-sok probléma-ág nő ki.

A lefokozott munkavállaló egy érző ember, aki azzal, hogy gyermeket vállal a társadalom fennmaradásához és egészséges körforgásához járul hozzá – tehát nem egy önző és nárcisztikus cselekedetről van szó. A lefokozott munkavállalóba a cég folyamatosan „beleinvesztált” azzal, hogy alkalmazta, képezte és a cég érdekeinek a képviseletére ösztönözte különféle tréningekkel és juttatásokkal.

A lefokozott munkavállaló egyben a cég „alattvalója” is (volt), aki a munka folyamatok részleteinek tökéletes ismeretén túl a saját feladatkörét hajlandó (volt) odaadással fejleszteni is.

A múlt idő tehát csakis azért következik be, mert pár évig – amíg kicsi a gyerek, előfordul, hogy az anya nem tudja kitölteni a munkaidejét vagy határidőre elvégezni a feladatát.

Egy órabérben dolgozó kötött idejű munkavállaló ugyanakkor Japánban „modern rabszolga”,

akit a munkatársak sokszor emberszámba sem vesznek, gyakran még a nevén se nevezik csak kiadják a nagybetűs feladatot.

Ez a feladat, a tulajdonképpeni fontos munka, pedig nagyon sokszor szinte ugyanaz, mint amit az asztal másik végén ülő vállalati alkalmazott végez. A különbség a bérezésben a bánásmódban és a lehetőségek behatároltságában van.

Ahogy a nyugati fejlett ipari társadalmak többsége is szembesül a munkaerő hiánnyal ugyanúgy Japánban is égető társadalmi probléma ez a kérdés. Amíg azonban Nyugaton többnyire a munkakörök betöltési lehetőségeinél látunk diszkriminációt a külföldi és a hazai munkavállalók között, addig Japán a saját hazai munkavállalóit diszkriminálja és abuzálja láthatatlan érdekek, értelmetlen érvek, nemek, korcsoportok szerint.

Vajon hosszútávon is haszonnál jár ez a japán társadalomnak?