(Gondolatok külhonból, távol a magyar valóságtól.)
Csizmadia Ervin politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának a gondolatával indítanám ezt az írást: a magyar politika a nyugati demokráciák intézményrendszerének pusztán integrálásával és a demokratikus eszmék felszínének követésével vette át a nyugati demokráciát. Valójában nem ismeri a mélyebb kontextust, a fejlődési stációkat és a történeti összefüggéseket. Ennek következtében pedig sajnálatos módon a mai jelenben is a magyar történelmi múltnak a szinte változatlan politikai sémáit ismételgetjük és játsszuk újra. Röviden, meg kellene ismerni, elemezni és aztán megtanulni a felszín alatti tartalmat ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a magyar politika.
Mi a kérdés?
Ezzel a bevezetővel távolról indítok, aminek megvan a nyomós oka. Azt a kérdést szeretném feltenni, hogy miért tudott Japánban működni a 19. század közepétől a modernizáció, ill. 1945. után az amerikai típusú demokratizálódás?
Becsapósnak tűnhet a kérdés és talán meghökkentő rá a válasznak szánt teóriám: mert Japánban a történelem során már kumulálódott az a bázis, amire az idegen „újdonságot” ráhúzva meg tudott állni és működni egy a Nyugatnak tetsző új rendszer. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy Japánnak „csak” le kellett képeznie az újonnan jövő elemeket és hozzá kellett egyeztetni a meglévő előbb említett bázishoz. A szó klasszikus, nyugati értelmében vett demokrácia, kapitalizmus, piacgazdálkodás, itt nem létezett ugyan, de mindezek eszmerendszere ún. japáni variációi vagy azok szegmensei helyi köntösben igenis megvoltak már!
Mire érdemes fókuszálni?
Japánban mélyen a földben erős gyökereket találunk, annak a fának a lábánál, amelyik előkészítette a modernizációt. És hogy ennek a fának az ágai merre nyúljanak és milyen hosszan, azt a politika, mint kertész a kívánalmaknak megfelelően rendre nyírta. A fa azonban mindig is fa maradt, és marad az a jövőben is.
Japán más fejlődési utakat (is) bejárt a Nyugathoz képest, még ha ezt a fejlett országok sokáig nem is vették észre vagy nem akarták tudomásul venni.
Amikor a magyarok elődei még javában a belső ázsiai sztyeppéken vágtattak lovaikkal, Japánban a Heian korban már kemény politika folyt a mai értelemben vett pártoskodással és érdekszövetségek létrejöttével. A császár nem engedhette meg magának, hogy a nyugati értelemben vett autoriter legyen, holott persze a maga nemében az volt. Megjelent aztán az ellenpólus a sógunátus rendszerének kialakulásával, hogy se a császár sem pedig a sógun ne billenhessen ki a rá szabott szabályok betartásának finom egyensúlyából. Az ország számára az ún. Római Birodalmat Kína jelentette, ahonnan átvette és megtanulta az innovatív fejlődést segítő tendenciákat, egyidejűleg azonban megőrizte a képességet arra is, hogy a saját geo-és kultúrpolitikai feltételeihez illessze ezeket.
Fontos tényező volt még egy a sintó, konfucianista, buddhista filozófiai-és vallási nézetekből építkező egyedi, stabil eszmerendszer megalkotása is, amely máig is áthatja a japáni tudatot.
A japáni fejlődés érdekes vonásai
Már az Edo korban, a japáni történelmi közép-és újkorban megjelentek a mai értelemben vett piacgazdaság egyedi, a japán viszonyokhoz igazított formái. A közép-kelet-európai polgárok számára a szocializmusból ismert tézisek is visszaköszönnek, persze más vetületekben és kontextusban. Pl. szükséghelyzetre köztulajdonban lévő rizs raktárkészletek létesítése. A daimjó földesúrnak ehhez persze le kellett mondania bizonyos mennyiségű rizsadó beszedéséről. Belátta viszont azt is, hogy ha pl. egy természeti katasztrófa után éhen hal a paraszt, aki a rizst megtermeli akkor ő is elesik az adóból befolyó jövedelemtől.
Mindezzel tehát azt szeretném hangsúlyozni, hogy a japáni fejlődéstörténet is megtapasztalta valamilyen módon azokat a fejlődési csomópontokat, amiről a Nyugat „beszélt” a 19. század második felétől, ill. 1945. után.
Nem minden fenékig tejfel, sőt!
Japánban is rengeteg probléma, megoldatlan kérdés zúdul az emberek nyakába, ezt nem szabad tagadni vagy elkenni. A politikai botrányok, a társadalmi rétegek és nemek közötti abúzus és megkülönböztetés – csak hogy néhányat említsek, mind-mind a történelmi múlt megkövesedett szilánkjai, melyekre sokan kényszerülnek rálépni tudván azt, hogy meg fogják vágni majd magukat.
Mi a „takeaway” Magyarország számára?
A negatívumok ellenére vajon mégis mit tanulhatunk mi magyarok ettől az országtól annak érdekében, hogy kilábalhassunk a politikai és ennek hatásai miatt is bekövetkező gazdasági enervált állapotból?
És itt álljunk meg! A sok-sok teendő közül Te milyen sorrendet állítanál fel kedves olvasó? Az egészségügy vagy az oktatási rendszer reformjait? Netalántán az adórendszer átalakítását? Sorolhatnánk még a pontokat.
Hatékony, ha a konkrét tetteket megelőzi a tanulás, a probléma feltérképezése és kutatása, pragmatikus és nem érzelem vagy ideológia vezérelt vélemény ütköztetés a lehetséges megoldás-alternatívákról. Ezt pedig gyakorolni kell!
Azt gondolom, hogy ezt a progresszív gyakorlást elősegíti az az első lépés, hogy megpróbálunk egy picit visszafogni magunkból és a másik emberre figyelni, empatikusan vele együtt érezni és megpróbálni megérteni. Ebből nem következik az, hogy „gyengék” vagyunk. Sőt, mi magunk rugalmasabb és szélesebb látókörű emberré válunk, ami révén újabb, eddig még ismeretlen kapuk is megnyílnak előttünk.
Kedves olvasó, ha most a fentiekből azt a következtetést vonod le, hogy a demokrácia megfelelő adaptálásához szükség van tanulásra, a fejlődési stádiumok megtapasztalására – igen, valóban így van, jól következtettél. Továbbmenve ezen a gondolatmeneten, ha most azt mondod kedves olvasó, hogy akkor Magyarország kudarcra van kárhoztatva, hiszen nincsenek meg a történelmi stációi, akkor visszatérnék Csizmadia Ervin politológus gondolat menetéhez: sosincs későn a tanulást és a demokratikus szocializációt elkezdeni és véghez vinni!
Csizmadia érvei, a probléma felvezetése és a (magyar) politikai helyzetkép elfogulatlan bemutatása példaértékű. Azt gondolom, hogy szélesebb rétegeknek kellene megismernie, mi több hangos visszhangot kellene, hogy generáljon az egész társadalomban.
Nem szeretnék pusztán Csizmadia Ervin szócsövének látszani, avagy ezt a cimkét magamra ragasztani. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy azok mögött az érvek és tények mögött, amelyeket Csizmadia hangsúlyoz igenis állnak követni és megfogadni érdemes gondolatok. Ennek relevanciáját pedig pl. a japáni fejlődés is alátámasztja.
